1957 tavaszán, hónapokkal az 1956-os forradalom leverése és az azt követő véres megtorlás után már kevesen hittek Magyarországon a forradalom eszméinek győzelmében. Az 1956. október-novemberben szerzett tapasztalatok nyomán kevés lehetett azok száma is, akik bíztak abban, hogy a Nyugat katonai segítséget nyújt, ha az országban újabb felkelés tör ki. 1957. március 15-ét megelőző hetekben mégis hírek terjedtek el arról, hogy talán újra kezdődik minden. A korszakra vonatkozó újabban feltárt titkos NATO-dokumentumok alapján megtudhatjuk, hogy mit tett volna a Nyugat, ha újabb fegyveres mozgalom kezdődik.

A kádári vezetés 1956. december elejére a szovjet csapatok aktív közreműködésével teljesen felszámolta a forradalom utáni fegyveres ellenállást. A december 7-ei párthatározat már az ellenállás nem fegyveres formáinak és szervezeteinek a szétverését és a békés tiltakozó akcióktól való elrettentést tűzte ki célul. December első napjaiban 200 munkástanácsi vezetőt letartóztattak, december 11-én bevezették a statáriumot, december 12-én újra felállították az 1953-ban feloszlatott internálótáborokat, majd végrehajtották az első kivégzéseket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására 1956 végére a lakosság számára nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom ügye elbukott, és az új hatalom megerősödött. Még reménytelenebbnek tűnt a helyzet miután 1957. január 19-én letartóztatták Háy Gyula, Lengyel Balázs, Tardos Tibor és Zelk Zoltán írókat, valamint Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál újságírókat.

„Márciusban újra kezdjük”

A magyarországi ellenállás egyik utolsó jele volt a szájról-szájra terjedő, időnként a falra festve megjelenő felhívás: „Márciusban újra kezdjük!”. Amint Kozák Gyula írta a „MUK”-ról: „Mögötte nem volt komoly mozgalom vagy szervezet, de az elnyomás fokozásához használt propaganda eszközeként a hatalom életben tartotta, hogy erejét mutatva mind keményebben léphessen fel.” Az MSZMP vezetői ugyanis 1957 elejétől úgy vélték, hogy hatalmuk további konszolidálásához az elnyomó intézkedések folytatására, sőt fokozására van szükség. A korabeli belügyi és pártiratok alapján úgy tűnik, hogy a megtorlás politikájának nyílt meghirdetéséhez adott hivatkozási alapot a MUK. Kádár János 1957. február 2-án az MSZMP Nógrád megyei aktívaértekezletén a közelgő március 15-re hivatkozva valóban kijelentette: „Nekünk a nép iránti kötelességünk, hogy az ellenforradalmi provokációkkal szemben résen legyünk, és ha ilyennel találkozunk  kimondom a szót  kíméletlenül fel kell lépnünk…” Ám Kádárnak az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. február 26-án tartott ülésén elmondott referátumából világosan kiolvasható, hogy nem tartotta a MUK-ot valóságos veszélynek: „én meg vagyok győződve, hogy nem tudnak minket komolyan visszanyomni” – mondta.

Mi lett volna, ha?

Kádárék természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy március 15-ével kapcsolatban megakadályozzák a tiltakozó akciókat. A belügyi és katonai intézkedések, a megfélemlítés meg is tette a hatását, és az ünnep nyugalomban telt. De tegyük csak fel a kérdést: „Mi lett volna, ha…?” Mi lett volna, ha újabb tömeges felkelés tör ki? Hogyan reagált volna egy ilyen eseményre a Nyugat, amelynek diplomatái ugyan a forradalom leverése után is Budapesten maradtak, de amelynek követségei tartózkodtak minden olyan gesztustól, ami a szovjetek által plántált Kádár-kormány hivatalos elismerését jelenthette volna. Ezért maradtak távol a NATO-országok képviselői a köztársasági elnök szokásos újévi köszöntéséről 1957. január elején.

„Hiábavaló lázadások”

Így történhetett, hogy Jean Paul-Boncour francia követ, aki már 1956 júniusa óta Magyarországon tartózkodott, csak 1957 novemberében fogott kezet először Kádárral.
Amint egy 1956. szeptember 24-i keltezésű titkos NATO-iratból is látszik, a nyugati diplomáciának pontos ismeretei voltak a Szovjetunió kelet-európai csatlósállamaiban Sztálin halála után kezdődő liberalizálódásról. Magyarországgal kapcsolatban egyenesen az események meglepő felgyorsulásának lehetőségével is számoltak. Szem előtt tartva azonban a keleti és a nyugati blokk katonai szembenállását és egy fegyveres fellépés esetén várható atomháború kockázatát – noha ki kívánták fejezni, hogy szimpatizálnak a kelet-európai törekvésekkel –, nem akarták „hiábavaló lázadásokra ösztönözni” Kelet-Európa „rab népeit”. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a magyar forradalom kitörésekor a vezető nyugati politikusok a budapesti felkelők nagy csalódására, határozottan értésre adták, hogy nem kívánnak beavatkozni a magyar eseményekbe.

Nem foglaltak állást

Noha a NATO legfőbb döntéshozó és tanácskozó testülete, a párizsi székhelyű Észak-atlanti Tanács 1956. októbernovember folyamán többször is tárgyalta az ügyet, azt szilárdan elhatározták, hogy a NATO, mint testület semmiképpen sem foglal állást a felkeléssel kapcsolatban, nehogy ez érvet adjon a szovjet propaganda kezébe annak bizonyítására, hogy a magyar válság a Nyugat beavatkozásának következménye volt. Így azután, bár 1956 őszén számos irat keletkezett hazánkkal kapcsolatban az Észak-atlanti Szövetség központjában, a NATO Tanácsa 1956. december 1115-én megtartott ülésének záróközleménye volt az első hivatalos NATO-dokumentum, amely nyilvánosan szólt a magyar forradalomról, tudatva, hogy a „Tanács tagjai megrendüléssel és felháborodással követték a magyarországi eseményeket”, és leszögezték: „Kelet-Európa népeinek joguk van megválasztani saját kormányukat.”  

Kádárék fokozzák a terrort

Ez az állásfoglalás azonban mit sem változtatott azon, hogy a Kádár-kormány a terror fokozásával egyre inkább megszilárdította hatalmát az országban, amiről a NATO-országok diplomatái, Budapestről küldött távirataik tanúsága szerint, szintén pontosan tájékoztatták fővárosaikat. Hogyan reagáljon erre a fejleményre a Nyugat? A diplomáciai kapcsolatok megszakítását, mint megoldást még 1956 decemberében elvetették, mivel úgy vélték, hogy a nyugati követségek, ha Budapesten maradnak, képesek továbbra is közelről figyelni a magyarországi fejleményeket. Feltételezték, hogy puszta jelenlétük fékezi a szovjeteket és a Kádár-kormányt a megtorlás kiterjesztésében, és bizonyos szolidaritást fejezhetnek ki ily módon a magyar lakosság felé.

Három fő kérdés

A „magyar ügy” tárgyalása a NATO politikai szerveiben három fő kérdéssel kapcsolatban folyt 1957 első hónapjaiban: rendszeresen foglalkoztak a forradalom leverése után Nyugatra került mintegy 200 ezer menekült ügyével, a nélkülöző magyarországi lakosság megsegítésének a kérdésével és végül a Kádár-kormánnyal szemben tanúsítandó magatartással. Míg a menekültkérdést sikerült megnyugtatóan rendezni, a Magyarországnak nyújtandó segély komoly dilemmát okozott: hogyan lehet úgy könnyíteni a fegyveres harcok, az elhúzódó sztrájkmozgalom, valamint az energia- és nyersanyaghiány következtében nehéz gazdasági körülmények között élő magyar lakosság helyzetén, hogy közben ez ne járuljon hozzá a szovjetek által hatalomra juttatott Kádár-rendszer stabilizálódásához? Végül a tisztán humanitárius segélyezés mellett döntöttek.

Utcai zavargásokkal provokáltak volna

Hogyan viszonyuljon a Nyugat a Kádár-kormányhoz? – vetődött fel a kérdés mind élesebben. A NATO szakértői szerint ugyanis a diplomáciai bojkott az addigi formában nem volt sokáig fenntartható, és a magyar hatóságok bármikor nyilvános állásfoglalásra kényszeríthették a nyugati kormányokat. Felszólíthatták például a forradalom napjaiban Magyarországra érkezett új amerikai követet, hogy mutassa be megbízólevelét. A kádári vezetés sorsát illetően három alternatívát vázoltak fel a NATO-központ elemzői 1957. február 13-i jelentésükben: a rendszer megmarad addigi formájában, esetleg meghajol a népi követelések előtt vagy kiújulnak a harcok. A francia külügyminisztériumnak 1956 februárjában a NATO számára készített tanulmányában ezt olvashatjuk: „A rendőrség naponta erősödve meg tudja akadályozni a nyílt ellenállási akciókat, ami lehetővé teszi a Kádár-kormány számára, hogy megszilárdítsa tekintélyét. De ez nem jelenti azt, hogy a magyar nép mély ellenállása véglegesen megszűnt volna: hírek keringenek egy tavasszal kitörő újabb felkelésről…” Jean Paul-Boncour budapesti francia követ 1957. március 6-án Párizsba küldött táviratában az izraeli követség információira hivatkozva még azt is tudni véli, hogy a magyar hatóságok március 15-én utcai zavargásokat akarnak provokálni, hogy tovább fokozhassák a megtorlás politikáját.

Forgatókönyvek

Mivel tehát fegyveres mozgalom kirobbanása Kelet-Európában, a NATO értékelése szerint nem volt kizárható – okulva az 1956 őszi tapasztalatokból, amikor cselekvési tervek híján teljes passzivitásra voltak kárhoztatva –, megpróbáltak alternatív megoldásokat kidolgozni különböző forgatókönyvek esetére. Így az Észak-atlanti Tanács mellett működő Politikai Bizottság 1957 februárjában előírta, hogy meg kell vizsgálni a csatlósállamokban esetleg bekövetkező forradalmi események lehetőségét. Főként Lengyelországra és Kelet-Németországra gondoltak, mivel úgy vélték, ezekben az országokban fenyeget leginkább annak a veszélye, hogy a Nyugat is belekeveredik a harcokba, és világháború tör ki.

Óvatos magyarok

„A magyarok valószínűleg elég óvatosak lesznek ahhoz, hogy elkerüljenek egy újabb jelentős vérontást” – állapítja meg az 1957. április közepére elkészült elemzés. A Magyarországon állomásozó szovjet erőket pedig önmagukban elégségesnek tartották bármilyen felkelés elfojtására. Ami a nyugati magatartást illeti, hazánk esetében még a békés tiltakozó akciókra sem kívántak bíztatni. A magyar Belügyminisztérium Központi Tájékoztató és Értékelő Osztályának 1957. március 15-ével kapcsolatos összefoglaló jelentése, a nyugati rádióadások elemzése alapján helyesen állapítja meg, hogy a nyugatiak ekkorra már nem akarják élezni a helyzetet, hanem mérsékletre intenek, és óvják „a magyar ellenforradalmi erőket” a „hiábavaló vérontástól”. A magyar szervek azt is helyesen érzékelték, hogy a NATO-stratégák a nemzeti kommunizmus irányvonalának támogatását tartották abban az időben az egyetlen járható útnak ahhoz, hogy a csatlós államok nagyobb függetlenségre tegyenek szert a Szovjetunióval szemben.

Nem akarták élezni a feszültséget

Mindennek fényében nem meglepő, hogy amikor Budapesten a MUK jelszavát írták a házfalakra, és a hatalom teljes erővel készült az elnyomó intézkedések fokozására, a NATO-országok diplomatái nem törekedtek a Kádár-kormánnyal való amúgy is feszült viszony további élezésére. Annál is kevésbé, hiszen még korábban a Budapestre akkreditált nyugati diplomáciai missziók fenntartása mellett döntöttek. Sajátos dilemma állt elő: a magyar forradalom leverésének tragikus napjaira még élénken emlékező nyugati közvélemény nehezen fogadta volna el kormányainak közeledését a kádári rendszerhez, a reálpolitika azonban a nyugati diplomáciai bojkott fokozatos megszüntetésére ösztönzött. Ezért bár az Észak-atlanti Tanács 1957. március 6-án tartott ülésén a legtöbb delegátus amellett foglalt állást, hogy a NATO-országok követségeinek egyáltalán nem kellene részt vennie a magyar hatóságok által rendezendő március 15-ei ünnepségeken, végül mégsem írták ezt elő, csak közös álláspont kialakítását javasolták a kormányoknak.

Nem voltak „nagy mukkanások”

Végül minden nyugalmasan zajlott Budapesten az 1956-os forradalom leverését követő első március 15-én. Amint Münnich Ferenc, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere már előre megmondta: „itt nagy „mukkanások” nem lesznek”. Nem is voltak. És ezen az sem változtatott, hogy a Budapestre akkreditált a nyugati követek végül nagyrészt úgy döntöttek, távol maradnak a magyar hatóságok által rendezett ünnepségektől.

Hetek