.

Lengyel Lászlót annak idején, a pártállam által biztosított szűkös keretek közt, az akkori – ennek megfelelően szűkös – politikusi választékból sokan tiszteltük demokrata meggyőződése miatt. Mint olyan embert, aki ha tagja is volt az uralkodó MSZMP-nek, reformer nézetei miatt – negyedmagával – kizártak az akkori „elitből”. Ahogy a róluk szóló könyv címe is utalt rá: „Kizárt a Párt”. Húsz év után megértük, hogy a kirekesztett Lengyel Lászlóból kirekesztő lett.

A közgazdász-politológus jó ideig élvezte még a „médiakedvenc” szerepét, afféle balliberális „megmondóemberként”. A nyolcvanas évek végének szintjén rögzült szemlélete ugyanakkor egyre kevesebb intellektuális izgalmat nyújtott az olvasóknak, így a rá irányuló reflektorfény is egyre halványodott. Így aztán időnként, úgy tűnik, nagyot kell mondania, hogy ismét figyeljenek rá.

A hvg.hu vélemény rovatában Lengyel László dörgedelmes publicisztikát tett közzé, a sokat mondó „Megüti-e Orbán a Jobbikot?” címmel1. A közíró ezúttal – az Antall-i időkhöz hasonlóan – ismét kilép szerepéből, és szinte tollba mondja, hogy az újonnan választott kormányzati többség vezetőjének, mit is kellene tennie azzal a Lengyel számára értelmezhetetlen alakulattal, amelyet minden hatodik magyar választó, 855 ezer ember támogatott a szavazatával.

„Most az a fontos, hogy Orbán mit mond és tesz a két forduló között Északkelet-Magyarországon. Elmegy-e és mit mond Edelényben, ahol akár győzhet is a szélsőjobb? Kimondja-e Pétervásárán vagy Tiszavasváriban, hogy nem fogja tűrni a rasszista uszítást és a törvénytelenséget, és kormányfőként megígérheti, se a magyar állam, se az EU fejlesztési pénzét nem kaphatja az, aki erre vetemedik? A világ várja és elvárja, hogy így tegyen.”
A „világ”, persze. Balliberális megmondóembereink mindig is szerették magukat azonosítani a „világ” közvéleményével. (Ha szerényebbek, akkor csak „a Nyugat” vagy „Európa” hangjával.)
Gondolatmenete hemzseg a csúsztatásoktól: a „rasszista uszítást”, a „törvénytelenséget” és a „szélsőjobbot” kimondatlanul is azonosítja a Jobbikkal (mivel a „győzhet is” csak egy politikai pártra vonatkozhat), majd miután megtörtént a stigmatizáció, kimondja a verdiktet. Ahol a Jobbik győz, mert rá szavaznak az ott élő emberek, az a település felejtse el az összes fejlesztési forrást! Akár uniós, akár nemzeti keretekből származzon is az. Fölfogjuk ennek a súlyát? Lengyel nem kevesebbel fenyeget, mint a választók megbüntetésével! (Nota bene: azokat is büntetné, akik nem a Jobbikra szavaztak, de úgy látszik, ez ebben a háborús logikában számára csak járulékos veszteséget jelent.)

Húsz év után előbújik belőle az állampárti reflex: mintha a fejlesztési források holmi állami kegyet jelentenének. Mintha az Edelényben és a többi megfenyegetett településen élők nem éppen úgy járulnának hozzá adójukkal a költségvetés bevételeihez, mint bármely más – Lengyel szerint „jól viselkedő” – település lakói.

De Lengyel folytatja a leendő miniszterelnök kioktatását: „…azonnal erőt kell mutatnia a Jobbikkal szemben, hogy annak ne legyen mersze rögtön támadásra a kormányzás megkezdésekor, és kivédje a befektetők demokrácia-kifogását.” A spektrum tehát szűkül: most már nem „a világ” nevében beszél, csupán „a befektetők”magyar hangjaként. Vagy Lengyel számára a befektetők jelentik a világot? És különben is, micsoda értelmetlen összemosás ez megint?
A nemzetközi befektetők természetesen árgus szemekkel vizsgálják az országokat, hogy hol milyen az üzleti környezet, hol milyen hozamot remélhetnek befektetéseik révén. De mi köze ennek a „demokrácia-kifogásokhoz”? Eleve nevetséges az állítás: „a” befektetők nagyon is jól érzik magukat számos olyan országban, amelyek korántsem nevezhetők demokratikusnak. Ahogy a monetarizmus pápája, Friedman mondta: „The business of the business is the business”. Vagyis az üzleti világ semmi mással nem foglalkozik, mint magával az üzlettel.

Miért tesz mégis Lengyel László úgy, mintha a befektetőket a demokrácia – vélt vagy valós – állapota érdekelné? (Megjegyzem, ha így lenne, akkor a 2006. őszi rendőrterror után hanyatt-homlok menekültek volna az országból, mégsem tették.) De még ha érdekelné is őket, hová lenne a népszuverenitás, ha egy demokratikus választásnál azt kellene mérlegelni, mik a külső elvárások? Mennyivel van több joga egy külföldi befektetőnek értékelnie, minősítenie a demokratikus döntéseinket, mint azoknak, akiket erre az alkotmányunk feljogosít? Micsoda szervilis hozzáállást tükröz ez a megközelítés?

A címben feltett kérdésre maga Lengyel válaszol, mégpedig – tartalmát tekintve – felszólító módban: „Eljött az idő, hogy a Jobbikot Orbán személyesen „üsse meg”. Tudom, hogy ezt, mint kormányfő, a biztos kétharmad fedezékéből szeretné megtenni, de tudnia kell, az időhúzás csak bátorítja az ellenfelet, és veszélyezteti Orbán hitelességét, az országéval együtt.” Emlékszünk még arra, amikor a Szabad Nép publicistái véres szájjal üvöltözve követelték a Párt vezetőitől a „nép ellenségeinek” és a „munkásosztály árulóinak” példás, szigorú megbüntetését? Mennyiben különbözik ez ettől? Úgy látszik, Lengyel László bolsevik közegben demokratának tűnt, de demokratikus közegben kitört belőle a bolsevik. Talált magának 855 ezer „osztályellenséget”.

Csak egyvalamiben számítja el magát: nem a farok csóválja a kutyát. Amikor Várkonyi Tibor, Vásárhelyi Miklós és mások a „munkásosztály ellenségeinek” eltiprását követelték, akkor azt bár lelkesen, de kézivezérléses pártutasításra tették. Szó sem volt arról, hogy ők szólították volna fel Rákosit vagy Péter Gábort a rendteremtésre, az ellenség „megütésére”. Hogy képzeli az Antall József által csak „politikai mikiegérnek” nevezett publicista, hogy ő diktálhatja a tempót Orbán Viktornak? Lengyel – akarata ellenére – alighanem nagy szolgálatot tett a nemzeti oldalnak. A leendő miniszterelnök számára több, mint kínos lenne, ha az egykori reformkommunista közíró később azzal dicsekedne „a világ” előtt: az ő forgatókönyvét valósítja meg a kormány.

Hegedűs Tamás

.