.

Szeretnénk előre jelezni, hogy a cikk írója az eddig megszerzett 26 parlamenti mandátumról beszél, de a második forduló után, ha minden igaz, 50 képviselőnk lesz a parlamentben.

Amikor napvilágot láttak az első részeredmények, csalódottságot éreztem a jobbikos közönség soraiban.

Önjelölt közvélemény-kutatóként cikázni kezdtem a sportcsarnok flaszterján, hogy megtudjam, mégis mit éreznek az ottlévők? Kérdeztem szimpatizánst és kérdeztem képviselőt is, nem is egyet. A tapasztalat előbbinél átlagban csalódottság volt, utóbbinál keserédes öröm. Épp csak azt nem értem, mire föl bánatos bárki is? Tény és való, hogy a kampány alatt kialakult maximalizmus és remény szinte csak fájdalomérzetre kényszeríthetné mindazokat, akik részt vettek a kampányban és/vagy bíztak az isten tudja, hány százalékos sikerben, de megmaradva a realitások talaján, szilárd meggyőződésem, hogy semmi ok nincs a csüggedésre.

Nincs, mert amit a magyar választók 2010. április 11-én véghez vittek, bőséggel felér egy történelmi eseménnyel, ugyanis a gyakorlatban esély sem lehetett volna arra, hogy a Jobbik egyáltalán elinduljon a választásokon, nemhogy még tényezővé is váljék! Miért is? Hány olyan pártot ismerünk, amely röpke hat év alatt képes volt egymillió szavazatot összeszedni úgy, hogy négy évvel ezelőttig még kb. gittet kapargattak az ablakból, s aztán - később - egy év alatt duplázzák a szavazóbázisukat? Ugye, ugye? Mely rosszéletű hitte volna el azt, ha 2006-ban egy komája haptákban eléugrik, és azt kiáltja: Márpedig a Jobbik 17%-al fogja magát képviseltetni a parlamentben, 2010-ben! Talán még aggódni is kezdtünk volna barátunk egészségéért. Ehhez képest ma eljutottunk odáig, hogy a módszerváltás óta nem látott, Magyarországon még egyáltalán nem tapasztalt radikális jobboldali sikerek mellett huszonhat nemzeti képviselő foglalja el hamarosan helyét az ország házában, akiket semmi egyéb nem küldött oda, mint a színtiszta népakarat. Mindemellett szeretném emlékeztetni a tisztelt búslakodókat, hogy ezt az eredményt úgy sikeredett elérnünk (mármint nekünk, nemzeti-radikális szavazóknak), hogy összehangolt támadások tökéletes kereszttüzében kellett helytállnunk és eljuttatni a választókhoz azt az üzenetet, hogy, magyar érdekképviselet és radikális változás nélkül, az ország politikai mibenléte egyenértékűvé lesz egy döglött nyestkutya vágyálmaival. A nemzeti párt - a minden irányból zúduló gyűlöletkampány ellenére - százalékosan és számszerűleg is növelni tudta szavazói számát a tavalyi EP-választáshoz képest, ami történelmi teljesítmény, főként azért, mert nemzeti erő az 1939-es választás óta nem szerepelt ilyen kitűnően Magyarországon. És éppen ez az a teljesítmény, amiért az ellenoldal szeme elkerekedik, efelől kétségünk se legyen!

Komoly eredmény ez. Az apolitizált és nihilistává torzított társadalmi légkör ellenére joggal érezhetik a választáson résztvevő választópolgárok azt, hogy - történelmietlenként feltűntetett korunk ellenére is - történelmi nap volt április 11-e, hiszen az nem csekély mértékben fogja meghatározni az ország jövőjét. Mindezt egyaránt érezheti mindenki, függetlenül attól, hogy valaki ennek az elmúlt nyolcévnyi perverziónak szavazott folytatást, netán a szöges ellenkezőt ígérő fordulatra voksolt, vagy a radikális változásra, hova tovább el sem ment szavazni, illetve ha el is ment, szavazólapjára egy világító rombuszt rajzolt, mintegy tiltakozásként.

Ja, hogy „elbuktuk” Budapestet? Könyörgöm, mégis mire számítottunk akkor, amikor Shmuel bácsi és Záli néni a Dob utca 42-ből legfeljebb a televízión keresztül találkozott cigánnyal élete során? Mire számítottunk a „ZP”-ben szocializálódott, raszta hajú LMP nyikhajoktól, vagy a belpesti eszterházyaktól? Ugyan már. Európa szeme rajtunk.

Semmi értelme keseregni. Inkább azon kell elgondolkodni, hogy hogyan tovább! Mert arra még csak véletlenül se gondoljunk, hogy a munka, a küzdelem ezzel véget ért, hogy lekörmöltük az X-et, s innentől már - legfeljebb - csak a megérdemelt kisfröccsöt kell kirendelnünk. Április 11.-vel csupán egy csatát nyertünk meg, ami sajnos csupán csekély része annak, ami eztán következik. Daidódzsi Júzan a következőket írja a Busidó alapjai című művében: A legfontosabb egy szamuráj számár az, hogy sohasem hanyagolhatja el a harci szellemet – soha, semmikor, semmiben.

Ezen intelmet pedig nekünk, nemzetieknek különösképpen észben kell tartanunk, mert a támadások, az aljas rágalmak és keresztezések sora pontosan ugyanott fog elkezdődni, ahol április 10.-vel abbamaradt. Senki nem fújt visszavonulót! Nem beszélve arról, hogy a munka nagy része még hátra van, hiszen az MSZP-t még az élő pártok soraiban tisztelhetjük, kókler politikusok tömegei rohangálnak az utcán, visszatért az SZDSZ a Lehet Magyarországból Palesztina című formáció szervezésében, és még lehetne sorolni. De innentől huszonhat emberünk lesz a parlamentben, akikben bízhatunk, és akiken kő keményen számon kérhetjük tetteiket, s akiktől elvárhatjuk, hogy kíméletlenül, következetesen és csakis a magyar érdekeket szolgálják, úgy, ahogy azt mi rájuk bíztuk. És alighanem így is lesz! A végső győzelemig éppen ezért még sokat kell dolgoznunk, ennyi melót pedig nagy kár volna naivitásból kihajítani az ablakon. Tessék hát felkészülni.

Ágoston Dániel

ellenkultúra - barikad.hu