Az elmúlt két napban sokan és sokféleképpen értékelték és mutatták be a szombati eseményeket, ezért én most nem mennék bele a nap ünnepélyes és méltósággal teli pillanataiba, a rendezvényekről szóló beszámolókba, hanem inkább a történések mögöttes üzeneteivel foglalkoznék, főleg azokkal, amik nekünk radikálisoknak szóltak, hisz a 23-i ünnep az emlékezés mellett rámutatott mi dolgaink ellentmondásaira és tarthatatlanságára is.

Szombaton, hosszú hetek egymás közötti beszélgetései után, most nyíltan is kimondásra került: nincs összetartás a radikális oldalon belül. Elveszni látszik a lendület, elveszni látszik a szolidaritás, megbomlani látszik az eddig megbonthatatlannak hitt egység. Tegnapelőtt kibukott, hogy sokan ma már másképp gondolkodnak, ma már másként ítélnek meg dolgokat, mint ahogy azt még annak idején együtt, mindannyian megálmodtuk.

Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy célba értünk, hogy a parlamenti hely a célvonal volt, nem pedig a kezdőkör. Sokan vannak az utcán is, akik azt hiszik, hogy innentől már nincs semmi dolog, hogy innentől majd a párt, a mi pártunk megold mindent. És sajnos sokan vannak olyanok a Házon belül is, akik azt hiszik, hogy rajtunk kívül, akik beszavaztuk oda őket, másoknak is meg kell, hogy feleljenek.

Mindkét csoport nagyon nagyot téved.

Az égegyadta világon semmi nem oldódott még meg. Semmi ok nincs arra, hogy ezt higgyük. Akkor meg mire fel a nagy elégedettség? Mire fel a hátradőlés? A végén meg fog történni, hogy maga a Jobbik lesz az, ami ha akaratlanul is, de végül eloltja az ellenállás tüzét, mert a tömegek azt hiszik, hogy azt már nem kell táplálni? Hogy az majd ég tovább magától is, mindössze csak attól, hogy a parlamentben néhányan rádobnak egy kicsit?

Ne legyünk már ennyire naivak.

Halljuk meg a Kozma utcai tüntetés hangját, halljuk meg még időben figyelmeztetést, amíg nem késő. És ez igaz mindenkire. Radikális vezetőkre és szimpatizánsokra egyaránt.

…és ami minket illet, rendkívül nehéz helyzetben vagyunk (…) A többiek azt hiszik, hogy véget ért a nemzeti ellenállás, de mi tudjuk, hogy nem. Mi tudjuk, hogy ezt a harcot folytatnunk kell…

Nagyon sokan a mi oldalunkon is feltették a kérdést: Ugyan mi értelme van itt ennek, hogy itt kínozzuk magunkat 72 óráig? Úgyse érünk el vele semmit. A legnagyobb baj, hogy még a nemzeti oldal egy jelentős része is így gondolkodik. De van itt egy nagyon egyszerű ok. Mert hol érdekel engem az, hogy az RTL Klubban benne leszünk-e ma este? Van egy ennél sokkal fontosabb ok. Három bajtársunk még bent van, és neki tudniuk kell, hogy nem csak jóban voltunk együtt, hanem rosszban is… Mert van egy bajtársi szolidalítás, ami úgy tűnik kihuny a nemzeti oldalból is időnként…

Nincsenek illúzióink. Tudjuk, hogy itt a helyzet valójában akkor fog változni, hogyha a mi fajtánk lesz hatalmon. Erre továbbra is két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy egy ilyen szavazófülkés forradalommal, magyarul egy választáson kétharmados többséget szerzünk mi. Gyakorlatilag erre az esélyünk majdnem nulla. A másik lehetőség, hogy nem mi vagyunk többen, csak erősebbek vagyunk. Ami ezt illeti, még ezt sem mondhatjuk el. Legyünk őszinték…

De az ellenállás és a harc folytatódni fog. A következő demonstráción szeretném, ha szólnátok az összes olyan nemzeti, radikális ismerősötöknek, akik ma sincsenek itt. Biztos többen voltak a pártok rendezvényein. Szóljatok nekik, szóljatok a jobbikos vezetőknek, hogy jöjjenek, mert nagyon kevesen vagyunk…

A fenti gondolatokat Toroczkai Laci osztotta meg a hallgatósággal, majd Hegedűs Lóránt lépett a kicsi színpadra, hogy kimondja a nap számunkra legfontosabb üzenetét: [a teljes beszédekért, katt a linkekre]

"…álljatok ellen a gononosznak és elfut tőletek”. De mikor fut el előlünk a gonosz? Vajon akkor, ha mi magunk is finomkodunk? Vajon akkor, amikor mi magunk is felmentjük saját magunkat? Hogy miért éppen akkor, éppen úgy nem lépjük meg azt, ami valódi ellenállásnak számítana? (…)

Kimondom azt, amit kimondhatatlannak tartanak a politikai szalonok leguánbűzt árasztó képviselői: Ma az a nemzeti minimum, hogy Budaházy György és két társa szabadlábon legyen. (…) Ez legyen a szemünk előtt. Ezt várjuk, ezt kérjük a nemzeti radikalizmus gyűjtőpártjától, a Jobbik Magyarországért Mozgalomtól is. Igen. Aki finomkodik közülük, azoknak üzenem: nem lesz jobb dolga egyiküknek sem, egyetlenegy magyar embernek sem, hogyha a könnyebb ellenállás irányába megy. Hogyha megmagyarázza azt, hogy a szavazatszerzés, a népszerűségi index, az előrejutás, a leendő kormányzati pozíció megkívánja azt, hogy e tekintetben figyelembe vegyük az erőviszonyokat.

Soha nem fog a magyarság valódi és hiteles képviselete kormányra kerülni, ha így gondolkozik. Csak akkor fog kormányra kerülni, ha megmutatja, hogy van még ereje, hogy van még erkölcsi tőkéje, hogy lakozik benne igaz emberség…

De ne rohanjunk fejjel a falnak. Valóban. Mert ez a hatalom csak ezt szeretné, de azt viszont mindenképpen tegyük meg, amit ma megtehetünk. Amit nem szabad halogatni Pató Pál módjára, hogy „ej ráérünk arra még”, arra hivatkozva, hogy nem akarunk fejjel a falnak menni.

Hol van a fal? Mi vagyunk a falnak szorítva. Esélyünk nincsen rá, hogy fejjel a falnak menjünk. Hát legalább azt tegyük meg, amit Isten itt és most lehetővé tesz…

Igen.

Legalább azt tegyük meg, amit Isten itt és most lehetővé tesz…