A Mal Zrt. állami felügyelet alá vételét sokan úgy értékelték, hogy a második Orbán-kormány határozott lépéseket tesz az államosítás irányába. Bel- és külföldön egyaránt éles reakciókat váltott ki az intézkedés, noha mind a miniszterelnök szóvivője, mind a külügyminiszter hangsúlyozta a vállalat felett gyakorolt állami felügyelet átmeneti jellegét. A kormány törekvése a magánnyugdíj-pénztárak ellehetetlenítésére szintén az államosítástól való félelmeket váltotta ki

A két esettel kapcsolatos reakciók rávilágítottak arra, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a kormányok beavatkozó tevékenységének kivételes eszközeként nyugaton is alkalmazott "államosítás" szó rosszul cseng Magyarországon, ami a történelmi előzmények következtében nem is csodálható. Az államszocialista rendszerek közép- és kistulajdon elleni hadjáratának eredményeként Magyarországon - és a többi volt szocialista országban - az államosítás kifejezés alatt sokan nem a lakosság szükségleteinek hatékonyabb kielégítése érdekében szükséges, a jogszabályokon alapuló, és a volt tulajdonos(ok) méltányos kártalanítását is feltételező folyamatot értik, hanem egy önkényes, jogtalan, morálisan káros, gazdasági és ellátási szempontból értelmetlen és kontraproduktív eljárást. 

Holott a II. világháború óta a nyugati államokban a nacionalizálás létező intézkedésnek számít, még akkor is, ha a kormányok az 1970-es évektől kezdődően - olyan kivételes eseteket leszámítva, mint a közérdek védelme - ennek az eljárásnak a nélkülözésére törekednek. Az államosítás jelentőségét jelzi, hogy az ENSZ Az államok gazdasági jogairól és kötelezettségeiről címen kiadott chartájában külön fejezetben foglalkozott a nacionalizálás kártérítési "etikájával". Az 1990-es évek végétől ismét előtérbe került az állam mélyebb gazdasági szerep- és felelősségvállalása, egészen a nacionalizálásig, ha az 1945 utáni évek államosítási hullámának visszatérése nem is várható. A környezeti katasztrófák (pl. a British Petroleum vállalat fúrótornya által okozott olajszennyezés) és a legutóbbi gazdasági krízis újra felélénkítették a piacgazdaság valamilyen szintű állami kontrolljának az igényét, a válságkezelés keretében (erre jó példa a brit Northern Rock hitelfolyósító 2008-as államosítása).

Az Orbán-kormány intézkedéseivel kapcsolatos vita beleilleszkedik a hazai politikai valóságot jellemző nyelvpolitikai küzdelembe (pl. a Mal Zrt. kapcsán: tartós államosítás vs. átmenetiség), és felhívja a figyelmet az államosítás kifejezés magyarországi és nyugat-európai megítélésének különbözősége. Az elemzés nem törekszik a második Orbán-kormány gazdaságfilozófiájának összefoglalására és értékelésére, csupán a kormány jelenlegi lépéseinek implicit szembesítésére, egyrészt a nacionalizálás első nyugat-európai hullámának brit, francia és nyugatnémet tapasztalataival, illetve ezen országok mai példájával, másrészt az 1974-es chartának az államosítással kapcsolatos előírásaival.

Az államosítások a II. világháború utáni Nyugat-Európában

Az elmúlt kétszáz évben számos gondolkodó, politikus és szociálpolitikai szakértő vetette fel a köztulajdon valamilyen (állami, községi, szövetkezeti, üzemi) formájának ideáját, akár a piacgazdaság megújításának, akár felváltásának eszközeként, de minden esetben a szabad verseny korlátozásának szándékával. Az egyes elméletek eltértek egymástól abban a tekintetben, hogy szerzőik milyen mélységben tartották kívánatosnak a beavatkozást a - túlnyomórészt - magántulajdon alapú gazdaságba. A kérdésnek két, egymással összefüggő aspektusa volt: egy szociális (a társadalmi igazságosság megteremtésének igénye) és egy gazdasági (a hatékony gazdaságirányítás és az ellátás biztosítása, a válságok káros hatásainak a kiküszöbölése érdekében). 

A 20. századig kellett várni arra, hogy az állami beavatkozás hívei a nagytulajdon tekintetében megvalósíthassák az elméleteiket. A szimbolikus fordulópontot 1945, a világháború vége jelentette. Az 1945 utáni években a nyugati világban uralkodó "korszellemet" az állam gazdasági és szociális szerepvállalásának növekedése jellemezte. Nemcsak a szovjet katonai és politikai érdekszférába került közép- és kelet-európai országokban, hanem Nyugat-Európában is jelentős államosítások kezdődtek el a nemzetgazdaság szempontjából stratégiainak ítélt ágazatokban (pl. bányászat, vas- és acélgyártás), a bankszektorban és az infrastruktúrában (pl. vasutak). A nyugati kapitalista országok részben bevezették a tervezést a gazdasági életben, az újjáépítés szüksége és a nemzet minden tagja számára jólétet biztosító új piacgazdaság felépítésének igénye időlegesen háttérbe szorította a szabadpiaci logikát. 

Az állami szerepvállalásnak a megnövelését tekintve konszenzus volt a konzervatív, a polgári demokratikus, a szocialista-szociáldemokrata és a kommunista erők között. A lakosság ellátásának biztosítását csak a kötött gazdaság - ideiglenes - bevezetése, a széles politikai összefogáson alapuló kormányok gazdaságirányító tevékenysége garantálhatta. A különböző politikai erők és az értelmiség tagjai az 1930-as évek válságából, valamint az új világháborúból azt a következtetést vonták le, hogy egy olyan európai rend biztosíthatja a békét a kontinensen, amelyik nem engedi meg többé a társadalom kettészakadását gazdag kevesekre és nyomorgó többségre, és amelyik fékezi a túlzott piaci versengést. 

Az újjáépítés, valamint azon túlmenően a jóléti társadalmi programok igenlése a vegyes tulajdon általánossá válásához vezetett. Hiszen a magángazdaság a saját - józan módon, természetesen "önző" - törvényszerűségeit és logikáját követi, míg az állami tulajdon nagyobb mértékű beleszólást tesz lehetővé a kormányzat számára. A nyugati országokban az állam vált a legnagyobb munkaadóvá. Az állami tulajdon több országban lefedte a szolgáltatási szektor és a nehézipar nagy részét, a bányászat és az energiatermelés egészét. 

Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet egy alapvető különbségre a korabeli nyugati és a keleti államosítások között. Míg Nyugat-Európában az államosítások csak a nagyipar stratégiai ágazataira, a bányászatra, az erőművekre, a közművekre és a közlekedésre terjedtek ki, és a közép- és kisiparban a magántulajdon érintetlen maradt, addig a szovjet befolyás alatt álló térségben idővel egyre szélesebb körre terjedt ki az államosítás folyamata. Magyarországon például 1948-ban a középüzemek is államosításra kerültek, majd 1949-ben ugyanez lett a sorsa a tíznél több munkást foglalkoztató üzemeknek is. Ez a történelmi tapasztalat az oka az "államosítás" szóhoz kapcsolódó negatív kicsengésnek.

Az államosítás folyamata Nagy-Britanniában

A számottevő háborús pusztítástól megkímélt Nagy-Britanniában a kormányra került Munkáspárt államosította a lakosság ellátásának biztosítása szempontjából stratégiai fontosságú nehézipari ágazatokat (vas- és acélipar), a bányákat, az energiahordozókat, a bankrendszert, a villamosenergia-termelést, a vasutat, a vízi- és a légiközlekedést. A Munkáspárt háttérműhelye, a Fabiánus Társaság mindig is hangsúlyozta a társadalmi tulajdon megteremtésének a szükségességét. A háború utáni államosítások összhangban álltak a munkáspárti program híres - 1995-ben, a blairi "harmadik utas" fordulat során hatályon kívül helyezett - 4. cikkelyével, amelyik a köztulajdont a társadalmi igazságosság alapvető eszközeként értékelte. 

Fontos megjegyezni, hogy a munkáspárti államosítások politikai és társadalmi konszenzus alapján mentek végbe. A Munkáspárt által megvalósított jóléti állam, a Beveridge-modell alapjai - a társadalombiztosítás kiterjesztése, a teljes foglalkoztatás és a vegyes tulajdon - a liberálisok és a konzervatívok többsége számára is elfogadásra találtak. A munkáspárti Attlee-kormány maga mögött tudhatta a pártok, a szakszervezetek és az anglikán egyház támogatását (még a konzervatívok nagy része is elfogadott egy bizonyos mértékű államosítást, csupán annak mélységét, az érintett szektorok körét vitatták). 

Általános volt a vélemény, hogy a gazdaság talpra állítása, és az 1930-as évekhez hasonló magas munkanélküliség elkerülése megkívánja egy "új" Nagy-Britannia létrehozását, amelyben a nemzet egésze részesül a magas színvonalú közszolgáltatásokból és a gazdaság által biztosított jólétből. A jóléti állam megteremtésének és a gazdaság stabilizálásának egyidejű törekvése viszont megkívánta, hogy a nemzet minden polgárának életminőségét érintő szolgáltatások (pl. a kommunális szolgáltatások, a közlekedés) és a legtöbb alkalmazottat foglalkoztató ágazatok legalább részben állami tulajdonba kerüljenek. 

Az 1980-as évek thatcheri fordulata - amelyik az 1970-es évek válságára reagált, és amelynek az évtizedben divatossá vált neoliberális közgazdasági iskola adott ideológiai hátszelet - elkanyarodást jelentett az 1945 utáni status quótól. A világháború utáni konszenzus felbomlott. Bár a Munkáspárt egy ideig még utóvédharcot folytatott a privatizációval szemben, a blairi fordulattal a köztulajdonra irányuló törekvés végleg eltűnt. A 2000-es évek válsága azonban rehabilitálta az állami felügyelet kiátkozott eszközét. Nagy-Britanniában a 2008-as banki (különleges intézkedések) törvény lehetővé tette a csődbe ment bankok és hitelfolyósítók nacionalizálását, az eredeti tulajdonosok kártalanításának kötelezettsége mellett, szigorúan átmeneti időszakra (12 hónap). 2008-ban négy pénzintézet esetében került sor az államosításra. 

stop