.
Riasztottam akit tudtam, a barikádon is megjelent a segélykérésem Zsolca kapcsán.
Ott is bekövetkezett a legrosszabb, áttört a víz.
Nem lehet leírni azt az érzést..Amikor kiértem, irányítást kértem, egyáltalán merre induljunk. Lezárt utak, víz mindenhol.
Kis csapatunk elindult a megadott irányba. Se utat, se kerítést, szinte semmi irányzékot nem láttunk, mentünk amerre éreztük a helyes irányt.
Egy idős rokonom háza láttán mégjobban összeszorult a szívem: vájogépület, derékig a vízben..
Mentünk tovább,jó volt biztonságban tudni az idős asszonyt.
Minden lépésnél emelkedett a vízszint.
Távoli kiáltásokat hallottunk, melyeket kivenni nem lehetett, tompa zúgás, majd megéreztük bokatájban az árt....érdekes módon előbb ott örvénylett...
Előszőr bokatájt éreztük, de néhány pillanat után nyakig ért a víz, teljes uralommal zúdult körülöttünk, majd pillanatok alatt vált szelídebbé.
Utat talált magának a kiöntött folyó.
Nem tagadom, így még életem egyetlen percében sem féltem.
Szavak nélkül is éreztük egymás gondolatát és nagyon szégyeljük gyengeségünket: de visszafordított minket az ár,
Utunkat végül is csónakkal tudtuk folytatni, teljes káoszban.
Csak később döbbentünk rá: rosszabbul is járhattunk volna.
Órákon át segédkeztünk, egyikőnk sem mert beszélni a rémületről.
Azthiszem mindannyiunkban egy új gondolat erősödött: meg ezekben a percekben:semmi sem biztos az életben..
Kraf Ildikó
Kommentáld!