Néhány gondolat fogalmazódott meg bennem Vona Gábornak az utóbbi hetekben velem kapcsolatban tett nyilatkozatai kapcsán: először is örülök, hogy a Károlyi szobornál november 16-án tartott tüntetésükön megemlítette az amnesztia szükségességét.

Ópusztaszer óta én egy kicsit hiányoltam ezt. S bár kétségtelen tény, hogy a parlamenti frakciójukban Gaudi Nagy Tamás vagy Morvai Krisztina rendszeresen kiáll ez ügyben, de Ópusztaszeren én Vona Gáborral egyeztem meg erről Gauditól függetlenül (ő ott sem volt, és nem is volt még képviselőjelölt sem). Ezzel együtt köszönöm a kiállást.

Azt mondja Vona Gábor, hogy „sokkal többet tehettem volna, ha nem a direkt politikai vonalra lépek, hanem a szellemi-kulturális értékek terjesztésénél maradok”. A valóságban nekem sokkal előbb volt politikai mozgalmam, mint hagyományőrző szervezetem. Inkább azt lehet mondani, hogy az utóbbi irányba „bővítettem”. Egyébként a Magyarok Szövetsége sem csak egy kulturális szervezet, erős politikai ambíciókat mutatott, azt már nem tudom, hogy most mi a helyzet vele. Vona Gábor amellett, hogy a „nemzetért elkötelezett, bátor embernek” ismer el - amit köszönök -, azt mondja, hogy a „kezdetektől fogva nem értett egyet velem számtalan kérdésben”, és hogy én „rosszul választottam meg a célokat, és ebből fakadóan rossz eszközöket is találtam”. Nos, ehhez tisztázni kell, mit tekintünk kezdetnek, és céloknak. Nekem a kezdet ’89-’90 volt, amikor néhány barátommal Nagy-Magyarországos karszalagban mászkáltam és revíziós propagandát terjesztettem. A cél a trianoni igazságtalanságra való figyelemfelhívás volt. Aztán MDF-esként az első nemzetinek hitt kormányt támogattam. Szerintem ezekben az időkben ő még messze állt a politikától. Az ezredfordulót követően komolyabb revíziós mozgalmat szerveztem, és már utcai demonstrációkkal is próbáltam felhívni a figyelmet a trianoni határok tarthatatlanságára. Ez már talán lehet Vona Gábornak is a kezdet, bár nem tudom, hogy akkoriban mit csinált. Abban az időben jött talán létre a Jobbik is, amolyan Fidesz közeli fiatal értelmiségi körként, legalábbis ennek tűnt. Aztán a 2002-es csalásgyanús választások szavazatainak újraszámlálásáért küzdöttem. Lehet, hogy Vona Gábor akkor már MIÉP-es volt, ezt nem tudom, de tény, hogy bár a MIÉP parlamentből való kiszorítása volt az egyik mozgatórugónk, Csurka István nem sokkal ez után már le MSZP ügynöközött (azóta Vonáékat is). Harcoltam utána a Szabadság téri szovjet emlékmű elbontásáért, és az EU csatlakozás ellen. Ez idő tájt Vona Gábor tudomásom szerint Orbán Viktor polgári körében ténykedett. Majd 2005-ben párttá alakult a Jobbik és EU ellenesként határozta meg magát, tehát ebben akkor közös nevezőn voltunk. Viszont ekkoriban Vona egy nyilatkozatában kijelentette, hogy az irredentizmust ellenzi, vagyis ebben a kérdésben nem értettünk egyet. Aztán jött az őszödi beszéd kiszivárgása. Én Gyurcsány ellenes tüntetésekre buzdítottam, a Jobbik eközben még az előre bejelentett tüntetését is lemondta, ebben mélységesen nem értettem velük egyet. Az a meglátása pedig, hogy a „tüntetésekbe fektetett hatalmas energiákat” valami „kisebbrendűségi érzés” motiválta volna, hogy úgymond a „pártpolitikai terepen nekünk úgy sem megy”, teljesen téves. A tüntetéseket az motiválta, hogy erkölcsi kötelesség volt. Nem lehetett azt tétlenül tűrni tovább, amit a gyurcsányizmus jelentett, és az utcai események soha nem voltak céltalanok, mindig is a gyurcsányizmussal szembeni protestálások voltak, és a bele nem törődés felmutatásai. A pártpolitikával pedig nem az a bajom, hogy az „nekünk nem megy” – hisz a 2007. április 21-i „Kezdet Napi” beszédemben én magam fogalmaztam meg, hogy most egy „hiteles arcokat felmutató radikális párt akár 15-20%-ot is elérhetne (és hol volt akkor még a Jobbik 17%-a?) – hanem hogy ezzel azért nem vagyunk előrébb, mert ugyanazok birtokolnák a többi 80%-ot, akik 20 év alatt rossz irányba vittek mindent, és tehetetlenek lennénk velük szemben. S lám fél évvel a parlamentbe jutása után már a Jobbik szét is teszi a kezét, hogy nincs mit tenni, mindent lesöpörnek, s marad az utca.

2010. március 10-én a Váci Börtönben megírtam, miért tekintem illegitimnek a rendszerváltást, alkalmatlannak a pártokráciát a választók képviselésére, és tartok elkerülhetetlenül szükségesnek egy nemzeti újrakezdést (még Gaudi Nagy Tamás barátom is kiváló írásnak tartotta). Az a baj, hogy ha nem szánjuk el erre magunkat, félő, hogy továbbra is csak ciklikusan mindig eme hiánynak a felismerésére jutunk vissza. Meggyőződésem, hogy 2006-ban történelmi lehetőség nyílt meg egy legitim rendszerváltásra, ez volt a nemzeti ellenállás célja.

Egyébként 2007 januárjában még egy forgatókönyvet is közzétettem ennek lebonyolítására. Mint ahogy már többször leírtam, emellé a cél mellé kellett volna csoportosítani az erőket. Nem sikerült erről elég embert meggyőznöm sajnos. Többek közt azért sem, mert a színre lépő Jobbik nem egy a nemzeti ellenállásból kinőtt párt - és ez nem bántás, csak megállapítás -, hanem megnézve a pályafutását, inkább a politikából jött létre, és próbálta – eredménnyel – az ellenállás lendületét meglovagolni. Ettől még persze lehet a legjobb szándékkal, csak meggyőződésem, hogy egy nagy vargabetű után vele is újra ott fogunk toporogni, ahol anno az MDF-fel majd a MIÉP-pel, mert bizony a „tartalom” és a „forma” elválaszthatatlan, és a pártokrácia forma bizonyos tartalmakat eleve meghatároz, ezt mutatja a tapasztalat. Ezek a konkrét dolgok. Ebben lehet velem egyetérteni vagy vitázni. Csak az idő sürget, mert minden egyes vargabetű után kisebb életerő marad a nemzetben az újrakezdéshez, míg végül elfogy, és akkor teljesen közömbössé válik, hogy kit kiáltanak ki „terroristának” és kit nem.

Budapest, 2010. november 28.
Budaházy György