A székesfehérvári Mirjana levele egyetlen hatalmas, végső segélykiáltás az egész világnak, amely drámaian végződik: "Tudom, a mi kétségbeesésünknél, nyomorunknál lehet nagyobb is. De nekem már mindegy. Augusztus 16-ától éhségsztrájkba kezdek."
- Nos én már túl vagyok egy lakásárverezésen, és lehet, hogy most hajléktalanok leszünk. A félreértés elkerülése végett: nincs semmilyen hitelem. A bűnöm csak annyi, hogy munkanélküli vagyok, és albérletben lakunk a még iskolás fiammal. Az ominózus lakásárverezés pedig a kilencvenes évek elején történt, amikor sokszorosára emelte az OTP a lakáshitelek kamatait. Sajnos akkor szintén munkanélküli voltam, több havi tartozást halmoztunk fel. Amikor fizetni tudtunk volna, akkor már egy összegben követelte a hátralékot a pénzintézet. A lakást lakottan elárverezték, a vevő a piaci ár töredékéért szerezte meg, ám megígérte, hogy albérlőként maradhatunk. Egy hét múlva megjelent pár markos ember, és finoman felkértek minket a távozásra. Nem vitatkoztunk, értettük az üzenetet, albérletbe költöztünk. Miután sikerült elhelyezkednem, még évekig vonták a fizetésem ötven százalékát a tartozás fejében. Valahogy mégis talpon maradtunk, a tartozás is elfogyott... Négy éve a férjem itt hagyott minket. Ezzel egy időben el kellett mennünk az albérletünkből. A fiammal két héten át egy kézikocsival hurcoltuk át az ingóságainkat az új helyre - mondta el a Fejér Megyei Hírlapnak a hölgy.
Az ötvenegy éves asszony tavaly nyáron ismét munkanélküli lett, a fia iskolába jár. Idén júniusig még tudta fizetni a bérleti díjat, a közüzemi számlákat már csak néha, de nincs tovább.
- Harmincezer forintból kellene megélnünk, számlákat és 55 ezer forint bérleti díjat fizetnünk. Lehetetlenség. Vagy más képes rá? Elmentem a város egyik vezetőjéhez. Azt ígérte, hogy két hét múlva választ kapok. Azóta egy hónap telt el, és én már második hónapja nem tudok fizetni. Kétségbeesésemben hivatalos helyekre küldtem leveleket, de mindenhol csak semmitmondó, szenvtelen válaszokat kaptam. Ragozhatnám tovább, de minek? - A napi étrendjük meglehetősen egyhangú: margarinos kenyér, víz, a gyerek néha kap parizert. Hús? Az szóba sem jöhet. Néha vesznek egy doboz tejet, de olyan csemegére, mint egy joghurt, már nem futja - folytatja.
Az asszony elmeséli, hogy januárban volt olyan hét, amikor neki egyáltalán nem jutott ennivaló, így keserű mosollyal mondja, hogy nem lesz gond az éhségsztrájk.
A fiókból bizonyítványokat húz elő: tb-ügyintézői végzettség, ECDL-vizsga, gépíró-szerkesztő, némi angolnyelv-tudás, hitelesítői bizonyítvány. Így sem kell a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.
(FMH nyomán)
Kommentáld!