.

A XX. század és a jelen idők egyik szimbóluma a tabu- és a szobordöntögetés. A Jobbik képviselői letakarták a „vörös grófot” fekete lepellel, amire a balliberális oldal közírói a néhai, magyarokat utáló Pulitzer Józsefhez hasonlóan tollat ragadtak, hogy érveljenek az egykori politikus védelmében. Tamás Gáspár Miklós filozófus a 168 Óra magazinban veszi védelmébe Károlyit, egy sor érvet hozva annak érdekében, hogy belássák az állandóan akadékoskodó jobbik oldal képviselői, akinek a szobrát letakarták, mennyire a korabeli korszellemnek megfelelően cselekedett. Ez az a korszellem, amely mint a spanyolnátha söpört végig Európán, legalábbis annak keleti felén, vért és könnyeket hozva.

A baloldaliságot hirdető erőknek a hatalomra jutáshoz szükségük volt és van a mai napig a „kisemberek” tömegeire, hogy azok ismerethiányával visszaélve, tömeghadseregként használva bevethessék őket a helyzettől függően akár egy forradalomban, ahol vér folyik, akár egy választási bohózatban. Károlyi Mihályt a magyar függetlenség egyik szószólójának tartja Tamás Gáspár Miklós, utalva a Kossuth-i hagyományra. Nem is megy bele mélyebb elemzésbe, mert akkor rá kellene jönnie, hogy az a független Magyarország, amit Kossuth Lajos és követői elképzeltek, merőben más lett volna, mint amit Károlyi gróf - aki az idők múlásával egyre jobban a baloldal felé hajladozott – akart

A kommunista terror vezetői szerették a magasabb társadalmi osztályok azon tagjait, akik vagy valamilyen személyes okból, vagy lángoló tudatlansággal felvértezve a sajátjaik ellen fordultak. A hírhedt bolsevik terrorszervezet, az NKVD soraiban is meg lehetett találni orosz arisztokraták deviáns leszármazottait, akik a világszabadság oltárán szíves örömest beáldozták családtagjaikat, ha személyes érdekük úgy kívánta. A jelen esetben közvetlen rokongyilkosságról nincsen szó, viszont Károlyiék hatalomra jutásakor olyan folyamat vette kezdetét, amely valójában káoszt és anarchiát okozott a sebek gyógyítása és a tudatos építkezés helyett.

Gróf Tisza István meggyilkolásával lehetővé vált, hogy ideológiai ellenfelei, a szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus képviselői teret nyerjenek. Földet osztani nemes dolog, de mindez csak a papíron létezett. Károlyi a sajátjából adott, viszont akkoriban, akik ismerték magánéletét és pénzügyeit azt állították, hogy azon a birtokán adósság volt. A kelet-európai népek összefogásának, bármily jól hangzott is, realitása nem volt, mert a „friss nemzetek” vezetői túlontúl éhesek voltak Mária országának földjére és erőforrásaira. Károlyi, mint köztársaságpárti azzal a Beneš-sel volt jó viszonyban, aki gyűlölte a magyarokat, és mesteri módon áztatta el hazánkat a győztes hatalmak vezető köreiben. Károlyi pacifizmusa furcsa momentum, már csak azért is, mert a politikustársaival a háború kitörésekor együtt örvendezett. Hogy voltak-e jó kapcsolatai az antant vezető politikusaival? Erre rácáfol a szégyenletes belgrádi egyezmény, amelynek szinte mindegyik pontja hátrányos és megalázó volt az országra nézve. Azt a pontot, amely az egyezményben lefektetett demarkációs vonalat tartalmazza - amelyen túl nem mehettek a szerb és a román csapatok - megszegték. Ennyit a szomszédos népek iránti feltétlen bizalomról és a pacifizmusról.

Franchet d’Esperay tábornok, a balkáni francia haderő parancsnoka, amikor meglátta magyar tárgyalóküldöttséget, szóba sem akart velük állni. A küldöttség tagja volt a Katonatanács és a Munkástanács vezetője is, kiknek ábrázata, ruházata és viselkedése nem kiművelt diplomatákról árulkodott. A tábornok meg is kérdezte: - Önök ilyen mélyre süllyedtek? Károlyi szociáldemokratákkal tarkított kormányának egyáltalán nem volt respektje a győztes hatalmaknál. Ennyit értek volna azok az angol és francia kapcsolatok, amelyre szeretnek hivatkozni a mai napig is fogadatlan prókátorai? Károlyi Mihály polgártárs felmagasztalása továbbra is folyamatos a balliberális oldalon. Az Életrajzi Lexikon - műfajának megfelelően tényszerűen végigköveti a gróf életútját, szinte minden felhang nélkül. Azonban, ha megkapirgáljuk” a felszínt, elég árnyalt képet kapunk arról az emberről, akiről a mai napig intézményeket, parkokat neveznek el.

Károlyi Mihály széles körben közutálatnak örvendett az 1918 és az 1919- es tevékenysége miatt, úgy is, mint a köztársaság kormányfője, majd később, mint államfő, illetve emigráns, aki jó kapcsolatokat ápolt a proletárdiktatúra volt vezetőivel. Ausztriától való „megszabadulásunk” magával hozott ezernyi gondot, problémát, veszteséget és sok-sok fájdalmat, amelynek jegyeit a mai napig hordja magán a nemzet. Hiba volna Károlyi személyére leszűkíteni azoknak a körét, akik tevékenységükkel hozzájárultak közvetlenül és közvetve, akarva és akaratlanul ahhoz a tragédiához, amely felforgatta a korabeli magyar társadalmat.

A cikk folytatása elolvasható a bar!kád legfrissebb számában, mely még kapható az újságárusoknál.

barikad.hu

.