Az alább az Interneten először csak és kizárólag nálunk (saját szkennelés) olvasható Magyar Nemzet-cikk legeslegfontosabb megállapítása: „Párizs, Berlin, Róma rég félretolta a balliberális dogmákat, nemzeti érdekeket érvényesít Brüsszellel szemben is; védi a saját piacát, erősíti a saját középosztályát, és néha olyan idegenellenességekre ragadtatja magát, amit a Jobbik is megirigyelne tőlük.” Mindez egy fideszes lapban.

Ennyit arról, hogy hogyan arányul a Jobbik radikalizmusa Nyugat-Európáéhoz, hogyan arányul például a táborok terve az immár évek óta(!) alkalmazott olasz gyakorlathoz (cikk) vagy a bentlakásos iskoláké a franciához (cikk). És akkor még nem is beszéltünk a cigányokkal fizikailag leszámoló, őket nemes egyszerűséggel, ha tehetik, agyonlövő, derék finnekről vagy a még 9 éveseket is könyörtelenül magánzárkába vető, szintén derék svájciakról. Hol ajánlotta pl. a Jobbik azt, hogy lőjük le mi is a cigányainkat, ahogy a szinte minden pozitív dologban világelső, a legélhetőbb országot maguknak tudó finnek teszik?

Legalábbis megmosolyogtató, hogy mindezt a Fidesz lapja, a Magyar Nemzet ismeri el. Miközben a másik házilapban, a Magyar Hírlapban, a Fidesz (Bayer Zsolt mellett) legelkötelezettebb bérújságírója, Huth Gergely, faktuális tévedésekkel (pl. az, hogy Budapesten csak a külvárosi részben van Kossuth utca, a belvárosi részen, amiről beszél, csak Kossuth Lajos utca van) bőven megtűzdelt „Most vagy soha” cikkében a következőt volt képe leírni most szombaton:

„A másik pedig a Jobbik, amelynek vezetői éppen ezekben a napokban járatják le magukat végérvényesen. Mert nem hiszem, hogy sokáig lehet az ország egyik felén (Miskolcon) a nyomorba süppedt rétegek elégedetlenségére apellálva egy-egy szavazatrabló akció keretébenkoncentrációs tábort ajánlgatni a cigányoknak, aztán néhány napra rá az ország szívében roma felzárkóztatási programot és sokszínű Budapestet álmodni. Vagy éppen ékesszólóan, nyakkendőben, Boss öltönyben beszállni a politikai vitába, aztán karikás ostorral a kézben likvidálással fenyegetni a vitapartnereket.”

Tetszik érteni? A Jobbik-táborok „ koncentrációs táborok”. Azok a táborok, ahova csak és kizárólag a rendőrség által elismerten bűnelkövetőket zárnák, és amelyek egy fokkal sem keményebben például olasz társaiknál, sőt. Ez utóbbiakba, ahogy azt a szintén nem éppen jobbikos Népszabadság is elismerte, kivétel nélkül minden(!) cigányt kizsuppoltak a derék olaszok – ráadásul nem csupán a külföldi állampolgárságúakat, hanem az olaszokat is. Huth ostobaságát, ill. olvasókat teljesen hülyének nézését az is jól példázza, hogy eszmefuttatását folytatva a mai börtönöket akkor szigorított koncentrációs táboroknak is nevezhetnénk – ugyanazzal a feltételekkel jut be oda a delikvens, de onnan nincs szabad kijárás este 10 előtt, szemben a Jobbik tervével. Huth, Huth, te nagyon ostoba, az olvasóidat szellemi fogyatékosként kezelő bérfirkász...

Vissza a Magyar Nemzet cikkéhez:

A mai ellenzék már az ítélőképességét is elveszítette
Évtizedek óta azzal legitimálta létét és véleményformálói elsőségét a magyar baloldal, hogy vele van a Nyugat, hogy őrajta hullámzik be mindaz, ami művelt, ami kulturált, ami európai. A magyar baloldal a néha-néha többségbe kerülő jobboldallal szemben is — a Horthy-hatalomátvételtől kezdve a Fidesz április győzelméig megannyi alkalomkor — gondolhatta magát a keleti provincializmus áldozatának. A magyar baloldal arcán mindig ott volt a szenvedés: hogy mondandóját a puszta sivárságában-senki sem érti meg. Mucsa vagy szabad demokrata többség, hirdette egykoron Tamás Gáspár Miklós (TGM). Szerinte tehát mindaz, amit a magyar jobboldal jelentett, mucsai, pórias, megvetendő, szégyellnivaló. Mint az értetlen magyar turista, aki hangosan ordibál a Mariahilferstrassén — hosszú ideig élt ez a kép a magyar jobboldalról. És néha valóban okkal. Mára azonban a balliberális gőg visszaszorult Budapest néhány utcájába. Tamás Gáspár Miklós már jól látja: Európa is mucsai lett hozzájuk képest.

A magyar baloldal jelentős része még nem tart itt. Ők még mindig úgy hiszik — talán, mert rég jártak Nyugaton, talán, mert rég olvastak külföldi lapot, talán, mert idegen nyelven nem is értenek —, hogy Európa és Orbán Viktor eltérő irányokba halad. Ismert mantra a magyar baloldalon, hogy kifordult szemekkel sóhajtoznak egy jobb, egy európaibb jobboldalról — ilyenkor mindig előkerült a német vagy a francia jobboldal emlegetése. Szegény magyar baloldal! Nem tud, nem lát ő már semmit sem a világból. Nincs mucsaibb dolog, mint amikor valaki bő gatyában akar világfinak látszani. A mi magyar baloldali értelmiségünk ezt teszi. Rég nem világfi, rég nem baloldali.

Amikor Orbán Viktor meghirdette a bankadót, a „szociáldemokrata napilap" ikonomisztosabb volt az Economistnál, handelszblattosabb a Handelsblattnál, és jó baloldaliként aggódott a bankok esetleges veszteségeiért. A „szociáldemokrata napilap" messzebb van a nyugat-európai baloldaltól — annak témáitól és javaslataitól —, mint a Jobbik antiglobalizmusa. A magyar baloldal megújulásának nagy akadálya, hogy mindenféle posztkádári közgazdasági reformmantrát akarnak itt egyesek baloldalként eladni. A magyar baloldal nagy tragédiája, hogy az egyetlen Tamás Gáspár Miklós kivételével talán nincs is senki, aki mindezt látná. Ha meg nem látják szellemi sivárságukat, egyhamar nem is fogja zavarni őket.

A „szociáldemokrata napilap" ontja magából a cikkeket, amelyek a Nyugaton már rég meghaladott közgazdasági dogmák kizárólagosságát hirdetik. Amikor a kormány ujjat húzott az IMF- fel, és őt ünnepelte a szélsőbaloldali Junge Welttől a szocdem Guardianig mindenki, a magyar baloldal a bankokért vagy Simor András fizetéséért izgult a leginkább. És amikor a „szociáldemokrata napilap" a nyugati jobboldalt ajánlgatja Orbánnak — TGM persze sohasem tenne ilyet, de hát ő maradt a baloldal egyetlen embere, aki még olvas nyugati sajtót —, csak azt fejezi ki közvetett formában a Népszava idős kollektívája, hogy ők még sosem hallottak Sarkozyről, Berlusconiról, a holland populista jobboldalról vagy éppen a német Thilo Sarrazinről. Orbán a nyugatiaktól legfeljebb kemény jobboldaliságot tanulhat, ha feléjük néz. Párizs, Berlin, Róma rég félretolta a balliberális dogmákat, nemzeti érdekeket érvényesít Brüsszellel szemben is; védi a saját piacát, erősíti a saját középosztályát, és néha olyan idegenellenességekre ragadtatja magát, amit a Jobbik is megirigyelne tőlük. Ez már nem Lionel Jospin, nem Joseph Martin (Joschka) Fischer Európája.

A magyar baloldal 2010-re nemcsak a választásokat, de ítélőképességét is elvesztette. Nem őbelőle fújnak a nyugati szelek, csak a por száll, ha megmozdul. A magyar jobboldal — az a bizonyos mucsai, provinciális — lassú építkezéssel 2010-re meghatározóvá vált. A nyugati jobboldali, konzervatív eszmei hagyaték ma népszerűbb, olvasottabb itthon. Edmund Burke vagy Joseph de Maistre, Carl Schmitt vagy Eric Voegelin, John Kekes vagy Molnár Tamás egyaránt jelen van, húsz év alatt megjelent a hazai értelmiségi, egyetemi közegekben. (Jó lenne, ha az új kormány sem felejtené el, hogy politikai győzelméhez korszellemváltásra is szükség volt. A jobboldali önmegismerésnek, a nyugati és hazai konzervatív eszmei hagyaték feldolgozásának éppen ezért folytatódnia kell.)

Ami most kibontakozik a magyar nagypolitikában, évekkel ezelőtt kezdődött, pár konzervatív filozófus, értelmiségi révén. Fordításaikkal és saját munkáikkal járultak hozzá a konzervatív fordulathoz — amely, mint minden, ami konzervatív, nem rövid ostrom, hanem két évtizedes építkezés eredményeként jött létre. Persze semmi sem örök. Lesz még másmilyen a korszellem. Egyelőre azonban a magyar baloldal részéről nem sok jelét látni a készülődésnek, és még Schmuck Andor kampánydala tűnik a legérdekesebb, legjelentősebb mutatványnak. (Az LMP egyébként európai baloldaliságát pedig még sem ő maga, sem a választók nem vették elég komolyan.)

A magyar baloldal átaludta az elmúlt húsz évet. Ha az idén elkezdik, húsz év múlva talán valami értelmeset is hallhatunk majd tőlük.

A szerző (TECHET PÉTER) jogász, újságíró