John Perkinst hallgatva Magyarországra gondolok

Csak, hogy tisztában legyünk vele, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, hogy milyen világban is élünk? Ezen a héten ezért is írtam. Egy olyan világban, ahol a népesség egy százaléka birtokolja a bolygó javainak negyven százalékát. Egy olyan világban, ahol 34 ezer gyermek hal meg minden egyes nap, szegénységben és gyógyítható betegségekben, ahol a bolygó népességének fele 2 dollárnál kevesebből él naponta. Ebben a világban egy dolog világos. Valami nagyon nincs rendben.
És akár tudatában vagyunk, akár nem, az összes intézménynek alapvető feltétele, és így a társadalmunknak is, a pénz.

 

Éppen ezért a pénzügyi szabályok ismerete sorsdöntő fontosságú annak megértéséhez, miért olyan a világunk, amilyen. Sajnos, az átlagember, a gazdasági témákra félreértéssel és unalommal tekint. A végtelen szakzsargon, megfélemlítő matematikával körítve, gyorsan el is riasztja az azt megérteni vágyó embereket. Azonban a tény az, hogy a pénzügyi rendszer bonyolultsága csak álca, melyet arra terveztek, hogy elrejtse a legtársadalomellenesebb struktúrákat, melyekkel az emberiség valaha is szembe nézett.

„Senki nem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad.”- Ez egy Goethe idézet, amelyre életünk a válasz.

Aki nem hisz az ilyenfajta szabadságban, nem hisz a pénz mindenható erejében, annak a sorsa ugyanúgy teljesedhet be, ahogy John Perkins amerikai gazdasági bérgyilkos mondja. Egy ország, egy nép sorsa a tét, ahol a tenni akaró elbukik.
Nézem a videót, s szóról szóra írom le Perkins szavait. Sziszifuszi munka, egy mondat, leállítom a gépet, leírom a szöveget, aztán megint egy mondat, megint áll a gép, s megint írok. De bármilyen nehéz is, muszáj megtennem, mert tudom, az Internet világától elzártak csak így juthatnak ehhez az ismerethez.

Félelmetes elnevezés, gazdasági bérgyilkos. És John Perkins az, ő nevezi saját magát annak. Szenvtelenül mesél, megrendülésnek halvány jele sincs sem az arcán, sem a hangjában. Egy tapasztalatokkal felvértezett ember mondja a magáét, beszél az életéről, mindenféle érzelem nélkül. Neki ezek a tettek, ez az élet a lehető legtermészetesebb. Én borzongva hallgatom mondandóját. Beleborzongok a hallottakba, mert tudom, saját bőrömön éreztem, velünk is ez történt. Velünk is így történt. S mindezt rendszerváltásnak hazudják nekünk. Akkor következzék a szenvtelen amerikai, következzék John Perkins.

„Mi, a gazdasági bérgyilkosok vagyunk a felelősök ennek a globális birodalomnak a megalakulásáért. Sokféleképpen dolgoztunk. De talán a leggyakoribb, hogyha találtunk egy országot erőforrással, például olajjal, s akkor egy hatalmas kölcsönt hoztunk össze neki a Világbankkal, vagy más szerveivel. De a pénz valójában sohasem az országnak megy, hanem a mi hatalmas cégeinknek, hogy infrastruktúrát fejlesszenek. Erőműveket, ipari parkokat, kikötőket…
Olyan dolgokat, amelyekből csak kevesen profitálnak igazán. A cégeink mellett természetesen. De a népesség többsége nem részesül belőle. Mégis, azok az emberek, a teljes ország, az adósságtól fog függeni. Ez olyan nagy adósság, amit lehetetlenség visszafizetni, és éppen ez a lényeg. Sosem tudják visszafizetni.

Így, egy bizonyos ponton, a gazdasági bérgyilkos visszamegy hozzájuk, és azt mondja: Figyeljetek! Sok pénzt veszítettetek. Nem tudjátok az adósságot fizetni. Ezért adjátok az olajmezőiteket, jó olcsón, a mi cégeinknek. Engedjetek katonai bázist létesíteni. Küldjetek támogató csapatokat, ahová mi akarjuk, Irakba, vagy szavazzatok velünk a következő ENSZ ülésen, hogy privatizálni tudjuk az energia iparukat, aztán a vízipar is amerikai kézbe, vagy más multinacionális cégek kezébe kerül.

Az egész gomba módra szaporodik. Annyira tipikus, ahogy a Világbank és az IMF működik. Adósságba taszítanak egy országot, olyan nagyba, amit sohasem tudnak visszafizetni. Aztán felajánlják, hogy újra finanszírozzák az adósságot, még több kamatot fizettetve. És persze megkövetelnek, a „valamit valamiért elve alapján”, bizonyos feltételek teljesítését, vagy engedékeny kormányzást.
Ami alapvetően azt jelenti, hogy el kell adniuk az erőforrásaikat, beleértve a szociális rendszert, a hozzáférési rendszereket, néha az iskolarendszert, a végrehajtó rendszereket, a biztosítási rendszereket, idegen vállalatoknak.
Azaz, ez egy többszörös csapda.

A gazdasági bérgyilkos fogalma körülbelül a huszadik század ötvenes éveinek elején alakult ki Mossadegh (Irán) demokratikus megválasztásakor, akit a demokrácia reményének neveztek a Közel-Keleten és a világban. Ő volt a Time Magazin év embere. Azonban az egyik dolog, amit megígért és meg is valósította azt, az ötlet, hogy az idegen cégeknek sokkal több pénzt kell fizetni azért, amit kivisznek Iránból, és hogy az irániaknak profitálniuk kell a saját olajukból. Érdekes gondolat, természetesen nem tetszett nekünk, de féltünk a katonaságot beküldeni. A katonaság helyett egy CIA ügynököt, Kermit Rooseveltet küldték be (Teddy Roosevelt rokona). És Kermit bement Iránba néhány millió dollárral, és nagyon, de nagyon hatékony volt. Nagyon rövid idő alatt megoldotta, hogy Mossadegh uralmát megdöntsék. Helyette az iráni sahot (Reza Pahlavi) tettük a helyére, aki amerikai szempontból mindig kedvezően állt az olajkérdéshez.
Reza Pahlavi, a mi érdekeinket képviselve, rendkívül hatékony volt.”

Itt egy korabeli filmbejátszás következik, címe „Felkelés Iránban- Mobs hatalmát megdöntötték Teheránban”, ahol a puccs jeleneteit láthatjuk, katonákat, páncélozott hadi járműveket, és hallunk egy igencsak lelkesült hangú, angol nyelvű szövegmondót, aki a következőkről tájékoztat: „Katonai vezetők kijelentették, hogy Mossadegh megadta magát és a diktátor rezsime véget ért Iránban. A sah képét látni mindenhol az utcákon. Üdvöz’ légy itthon, sah. (Reza Pahlavi lelépked a repülőgép lépcsőjén, és egy vallási vezető fogadja őt.) Szóval, az emberek, itthon, az USA-ban összenéztek, és azt mondták: „Ez könnyű volt… és olcsó.”

Ez az akció hagyományt teremtett, s megmutatta az utat, hogy kell és lehet egy országot manipulálni, és hogy kell felépíteni a birodalmat. Az akciót, amerikai dollárokból, a helyszínen pénzelő Kemit Roosevelttel egyetlen probléma volt, hogy CIA ügynök volt, és ha a helyszínen elkapták volna, annak komoly következményei lettek volna az Amerikai Egyesült Államokra nézve. Akkor döntöttek úgy, hogy innentől kezdve magán tanácsadókat alkalmaznak a Világbank és az IMF szervezetén keresztül, bejuttatva Iránba embereket, úgy, mint például engem (ne feledjük, Perkins gazdasági bérgyilkosnak nevezi magát), akik különféle amerikai cégeknek dolgoznak. Így, ha elkapnak bennünket, nincs kormányzati felelősség, nem úgy, mint egy CIA- s ügynöknél.”
És most következzék egy újabb példa, Guatelamából, 1954-ből, szintén Perkinstől. „Amikor Arbenz Guatemala elnöke lett, az ország nagy része a „United Fruits” kezében volt. Állandóan egy olyan programot hangoztatott, amely szerint „földet akar adni az embereknek”. Mikor hatalomra került, nekiállt ennek megfelelő törvényeket hozni, amelyek pontosan ezt a célt szolgálták volna, vagyis, visszaadni a föld tulajdonjogát az embereknek. A United Fruit nem örült, így felbéreltek egy pr céget, hogy indítsanak egy óriási kampányt az USA-ban, abból a célból, hogy meggyőzzék az Amerikai Egyesült Államokat, az embereket, a sajtót és a Kongresszust, hogy Arbenz a Szovjetunió bábja, kiszolgálója. És ha hatalmon hagyjuk, akkor a szovjetek teret nyernek ezen a földrészen is. Akkoriban óriási félelem volt mindenkiben a vörös terrorral szemben.

Hogy rövidre fogjam: a pr- kampány végén a CIA és a katonaság eldöntötte, hogy Arbenzet ki kell iktatni. És kiiktattuk! Repülőket küldünk be, katonákat, mindent megtettünk, hogy megfosszuk a hatalmától. És megfosztottuk! Amint eltávolítottuk a hivatalából, az új ember, aki a helyébe került, mindent a nagy nemzetközi vállatok kezébe helyezett vissza, beleértve a United Fruictot is. Ecuador , sok-sok évig a bábkormányok uralma alatt élt, amelyek viszonylagosan brutálisak voltak. Aztán tartottak ott egy demokratikus választást (1981.), amelyen Jaime Roldos is indult, és a fő célja az volt, mint mondotta, hogy elnökként biztosítsa, hogy a hazai erőforrások a nép javát szolgálják. És nyert. Elsöprő fölénnyel. Nagyobb szavazatkülönbséggel, mint bárki más előtte. És nekiállt programja megvalósításának, hogy garantálja, hogy az olajból származó profit (haszon) az embereknek jusson.

Nos, ez nem tetszett nekünk, az USA-ban. Engem küldtek oda, mint gazdasági bérgyilkost, hogy Roldost változtatásra, jobb belátásra bírjuk. Hogy korrumpáljuk. Hogy tudassuk vele… Értik? „Rendben van. Piszkosul gazdag lesz, ha ön és a családja a mi, az Amerikai Egyesült Államok játékszabályai szerint játszik. De, ha tovább folytatja a reformokat, amelyeket ígért, akkor mennie kell.” Nem hallgatott ránk… Meggyilkolták. Lezuhant a repülőgépe. Amint a gép lezuhant, a teljes területet lezárták. Egyedül az amerikai katonákat engedték be, egy közeli katonai bázisról, és néhány ecuadori katonát. Amikor a vizsgálat elindult, két koronatanú halt meg, autóbalesetben, mielőtt tanúskodni tudtak volna. Nagyon sok gyanús dolog történt Raime Roldos halálakor. Azok, akik valóban utánanéztek az ügynek, azoknak semmi kétségük nem volt afelől, hogy meggyilkolták őket. Roldost is és a tanúkat is.

Én, mint gazdasági bérgyilkos, számítottam ilyesmikre, puccsra, vagy gyilkosságokra, de nem voltam benne biztos. Az azonban egyértelmű, hogy Roldost ki kellett iktatni, mert nem volt korrumpálható, nem engedte magát megvesztegetni, bárhogyan és bármennyire is akartuk.

Omar Torrijos , Panama elnöke (1981.) az egyik kedvenc emberem volt. Valóban kedveltem őt. Nagyon karizmatikus egyéniség volt. Olyan ember, aki tényleg tenni akart az országáért. Amikor meg akartam vesztegetni, azt mondta: (egyébként Juanitonak hívott) „Nézd Juanito! Nem kell a pénzed. Amit akarok, az az, hogy tisztességesen bánjanak az országommal. Azt akarom, hogy az USA fizesse ki azt az adósságát, amit az itteni rombolással okozott. Olyan pozícióban akarok lenni, hogy más latin-amerikai országnak is segíteni tudjak, függetlensége kivívásában. Hogy megszabaduljanak Észak-Amerika szorításától. Borzalmasan kihasználtok minket. Vissza kell szereznem a Panama csatornát, hogy újra a panamai emberek kezében legyen. Ennyit akarok. Hagyj hát békét nekem. Ne próbálj megvesztegetni.

1981 volt. És májusban Jaime Roldost meggyilkolták.

Omar nagyon is tudatában volt ennek. Torrijos összehívta a családját, és azt mondta nekik: „Én leszek a következő. De nem baj, mert elvégeztem, amiért jöttem. Megtárgyaltuk a csatorna ügyét. A csatorna most már a miénk lesz.” Éppen akkor fejezte be az egyezkedést, az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökével, Jimmy Carterrel. Ugyanazon év júniusában, pár hónappal később, ő is lezuhant, egy repülőgép szerencsétlenségben halt meg. Ami számomra nem kétséges, hogy a CIA által felbérelt orgyilkosok „műve” volt. Torrijos testőrségének egy tagja, a felszállás előtti utolsó pillanatban, egy felvevőgépet adott az elnöknek, amiben bomba volt elrejtve.”

Venezueláról, 2002-ben: „Érdekes látni, ahogy ez a rendszer, évről-évre, ugyanezeket a mintákat követi. A különbség csupán annyi, hogy a gazdasági bérgyilkosok egyre jobbak és jobbak lesznek.
A legutóbbi időben Venezuelában bukkantunk fel. 1998-ban Hugo Chavezt választják meg elnöknek, korrupt elnökök hosszú sora után, akik tönkre tették az ország gazdaságát.
Ilyen előzmények után választották meg Chavezt elnöknek. Chavez szembe szállt az USA-val, és azt akarta, hogy a venezuelai olajból a népnek legyen haszna. Nos, ez nem tetszett nekünk az USA-ban. Így, 2002-ben egy puccs tört ki Venezuelában, amely mögött, számomra minden kétséget kizáróan, és sok más ember számára is nyilvánvalóan, a CIA állt.
A puccs megszervezésének körülményei Kemit Rooseveltet idézték, még az iráni korszakából. Embereket fizettek le, hogy menjenek az utcára, zendülést szítottak tüntetéseket szerveztek, Chavez népszerűtlenségét hangoztatták.

Ha pár ezer embert rábírsz erre venni, a tévé azonnal úgy tudja tálalni, mintha az egész országban így történne, és az események hirtelen felgyorsulnak. Ez így történik majdnem minden esetben. Venezuelában azonban ez nem jött be. Chavez volt olyan okos, hogy ezeket a folyamatokat felismerje, és az emberek is nagyon bíztak benne. Így -együtt- legyűrték ezt a válságot. Ez egy felemelő pillanat volt Latin-Amerika történelmében.”

A végére értem, s bizony háborog a lelkem. Önök hogy érzik magukat? Kifosztottnak talán, erkölcsökben és anyagi, nemzeti javakban egyaránt? Jelentsük ki határozottan, mindkettőben megnyomorítottak bennünket. Nézzük Chavez történetét. Az egész magyarországi sajtó és „rendszerváltó” politika diktátornak tünteti őt fel. Most már értik, miért? Egy elnök, akit még nem tudtak eltetetni láb alól. Akit nem tudtak megöletni. Pedig a szándék, az akarat megvolt hozzá. De a népe mellé állt. Őket nem lehetett megvenni.

Emlékezzünk csak a Szovjetunió létének vége felé zajló, kommunista tömbi eseményekre. Romániában forradalmárok zavarták el a diktátort. Nem haragszanak, ha a forradalom szót idézőjelbe teszem? Tehát, „forradalmárok”-ról van szó. Akiket- vélhetőleg- a CIA pénzelt. A szétosztott dollármilliók hatására támadt kedvük egy kis füttykoncertre, 1989-ben, ott az elnöki palota erkélye alatt. A diktátor és a diktátorné, a Kárpátok Géniusza és felesége, a doktorok doktora, valószínű, már ott Bukarestben, a hirtelen felzúgott ellenséges füttykoncert hallatán tudatára ébredt annak, hogy nekik befellegzett.

Azt a balkáni halált azonban nem érdemelték meg, mint emberek.

De hát el kellett tűnniük az élővilágból, hiszen, sok más mellett, volt egy hatalmas bűnük. Ismerték a feltörekvő utódok múltját és jelenét. Ismerték a Szovjetunióból lóhalálában hazarohant Iliescut. Akiből aztán később elnök lett. A kommunisták emlőin nevelkedett elnök.
Ha nem lett volna CIA, nem lett volna diktátor buktatás, és nem lett volna „forradalom” sem. Mert a karmesterpálca itt is Amerika kezében volt. Még az oroszok is úgy táncoltak, ahogy az „amik” megkívánták. Katonákat küldtek a román fővárosba, akik felöltötték a román reguláris hadsereg egyenruháját, s vad lövöldözésbe kezdtek Bukarest utcáin. Lángoltak a házak, Magyarország „mozgósított”. Tűzbe borult Bukarest belvárosa. De emlékeznek? A televízió székháza nem pusztult el. Kisebb tüzek voltak ott is, csupán a látszat kedvéért, de az adás folyamatos volt. A nyilvánosságot biztosítani kellett, hiszen az új erőnek, Iliescuéknak ismertségre volt szükségük. S emlékeznek még, a Romániából jött képet és a hangot ki magyarázta nekünk itthon, a Magyar Televízióban? Hát a vodkás „Acsádi”. Kádárék hírszerzője.

A televízión keresztül el lehetett hitetni az ottani néppel és a világgal, kitt és ott is, hogy az egész ország forradalmi lázban ég. Hát, ezért kellett a tévé stúdiókat megóvni. Hogy az amerikai forgatókönyv érvényesülhessen.

Ami viszont elgondolkodtató, a bukaresti „forradalom”, s a „győzelem” utáni évek nem falták fel Románia nemzeti vagyonát. Sőt, a kommunisták által elkobzott vagyon is visszakerült jogos tulajdonosához.

Az egykori Csehszlovákiában a bársonyos, az önállóvá vált Ukrajnában meg a narancsos „forradalom” győzött. A karmester mindenhol ugyanaz volt. Úgy hívják a mestert, hogy CIA.

Csak mi nem tetszettünk forradalmat csinálni. Nekünk a csendes átmenetet szánták. Hogy a tolvajokat, sötét üzelmeikben, ne zavarhassa meg senki. Erőltessék meg az emlékezőképességüket! Az 1988-as évek vége felé nálunk is megjelentek a tanácsadók. De előtte-Amerikától- dollársegélyt kaptunk, hogy feledhessük a kommunizmust. Ezeket a dollár tíz- vagy százmilliókat azonban, tanácsadás címén- az amerikaiak visszakapták. Ebből meg aztán ők osztottak vissza a korrumpálható „rendszerváltóknak”.

Vagy talán önök ismernek olyan hazai „rendszerváltót”, aki nem a zsebe „Degesz”-re tömésével volt elfoglalva? Ugye, hogy hiába törik a fejüket? Nem nagyon jut eszükbe senki.

Latin-Amerikában, az elnököket dollármilliókkal akarták megvesztegetni. Így akarták őket rábírni, hogy Hazájuk és népük árulójává váljanak. A dollármilliók nálunk is kísértettek. És célba is jutottak. „Rendszerváltóink” a pénzt és az életet választották. Senki sem akart hős lenni. Senki nem választotta azt az utat, amit a panamai elnök, Omar Torrijos választott. Egy ország, ahol a hazaárulás nem bűn, hanem erény. Út a sokszoros milliárdossá váláshoz. S még büntetés sem jár érte. Ez a mi Hazánk. Igaz, most néhány, nyolc évig basáskodott kegyúr feje felett megkondult a vészharang. De ez csak a látványtervezők szemfényvesztése.

Generális felelősségre vonásra volna szükségünk. Arra azonban várhatunk. S akik csak nyolc év, s nem húsz esztendő bűneiről beszélnek, ők meg valótlant állítanak. Hogy egy egykoron ellenzékinek mondott pártvezért hűen idézzek, hazudnak.

Megfigyelték Perkins gazdasági bérgyilkost? Mennyire valósághűen magyarázta el nekünk, hogy a Világbank közreműködésével, egy-egy ország eladósításával, népének kamatrabszolga sorsba züllesztésével, milyen jól lehet bekeríteni a gyanútlanokat. Gyanútlan alatt a népet értem, s nem a „felelős” országvesztőket. Ők nagyon is jól tudják, hogy mit cselekedtek. Be vagyunk kerítve végképp. Nálunk dolláradósságból fonták a kerítést. Nem hoz a konyhára, hanem visz. Elviheti például-ha a kölcsönadók is úgy akarják- az ivóvíz készletünket, meg a földet. Ami még megmaradt. Az elrabolt gázvagyonról, az elkótyavetyélt elektromos rendszerünkről, az idegen kézbe került, „leányok” szintjére süllyesztett „magyar” bankokról már nem is beszélek. Meg az ellopott szolgáltatásról, s a többiről. És az egész tönkre tett életünkről.

Nálunk nem lehetett teljes vagyon visszaadásról beszélni. Dönteni ugyan döntött róla a parlament, de az Alkotmánybíróság, élén az elnökkel, a későbbi köztársasági elnökkel, Sólyom Lászlóval, megsemmisítette a törvényt. Mert így szólt az idegen regula.

A magyar honvéd a hazát védi!- kiáltotta a napokban, kellő pátosszal a honvédség nélküli honvédelmi miniszter. Hol védi? Afganisztánban? Ott, ahol éppen most halt hőssé egy magyar katonaasszony. Az adósságunk hősévé. Hiszen, s ezt a gazdasági bérgyilkos is elmondta, ha nagy a tartozás, ha csőbe húznak bennünket a kamatokkal, a katonaságunk odamegy, ahová ők parancsolják. S most nem úgy szól a parancs, hogy „Nyergelj, fordulj!”, hanem úgy, hogy „Lépés, indulj!”

Szomorú, hogy a magyar katona Afganisztánban védi a hazáját. Mi meg majd elboldogulunk valahogy. Amíg tolvaj, területrabló szomszédunk közül valamelyik meg nem indítja hadseregét Hazánk ellen. S ne jöjjenek nekünk azzal, hogy majd akkor a NATO megvéd bennünket. 1956-ban is hiába vártunk a beígért amerikai segítségre. Még ma is várnánk, ha közben le nem fejeznek bennünket. Visszaidézve John Perkinst, még a gazdasági bérgyilkosban is felébred a szunnyadó együttérzés azzal az elnökkel szemben, aki szót ért népével, s az elnök és a nép, közösen megmentik a hazát.

Nálunk még egy bérgyilkos együttérzésére sem számíthatnak „rendszerváltóink”.
Hiszen, ha már végleges lesz a hazaárulás, ha elvégezték, amit gazdáik megköveteltek tőlük, a mai dölyfös uraink neve is a feledés jótékony homályába vész. Akkor aztán, hirtelen jött magányukban, trónolhatnak a pénzkötegek tetején, számolgathatják a zsiványvagyont. De a becsületet, ott a dollármilliók tetején, ne keressék, mert azt ők már régen eljátszották. Elkótyavetyélték. 

(Világ Magyarsága, 2010. aug. 26.)