A pénzpiaci és a nemzetközi pénzügyi szereplők hittek abban, hogy a kormány kész szigorú költségvetési és adósságcsökkentési reformprogrammal áll elő, mert egyrészt a Fidesznek a választási kampányban nem volt számon kérhető osztogató ígérete, másrészt emlékeztek Orbán Viktor kemény pénzpolitikájára 1998-2000-ből.

Az általános várakozás egy politikai tekintélyelvű, kemény demokráciát párosított egy szigorú költségvetési politikával, ahol a társadalom először szimbolikus javakból részesedik – nemzeti jelképes cselekedetek és korrupciós tisztogatás –, majd a kemény első hónapok, év gazdasági visszafogásával teremtett nagyobb mozgástérrel, eljön a gazdasági kompenzáció ideje. Megkezdődik a politikai rendszer radikális átformálásával párhuzamosan a gazdasági stabilizáció, amely együttesen társadalmi konszolidációhoz vezet: az új hatalom sorra kiegyezik politikailag és gazdaságilag az erős társadalmi csoportokkal. Mindehhez az első száz nap megteremti az induló feltételeket.

Nem így történt. Mindjárt a kormány felállásának megkezdésekor két negatív sokk érte a kül- és belvilágot. Először a kettős állampolgárságról szóló törvény keresztülvitele a szlovák választások előtt lehetetlenné tette, hogy a továbbiakban Magyarország kezdeményező szerepet játsszon a Visegrádi csoporton belül. Másodszor, a „görög államcsődhöz hasonló vár Magyarországra” Kósa-Szíjjártó válság elbizonytalanította a pénzügyi szereplőket abbeli hitükben, hogy az új kormány kézben tartja a dolgokat. Ettől a pillanattól kezdve Magyarország valóságos gazdasági helyzete és a róla kialakított kép meredeken szétvált: a valóságos helyzet sokkal jobb, mint a róla kialakult elemzői, pénzpiaci kép. Ezt a változást a piacok a forintárfolyam és a magyar csődkockázati mutató romlásával büntették.

Majd következett a nemzetközi szervezetek kikergetése. Nem az volt a baj, hogy a kormány nem egyezett meg, hiszen Bokros és Surányi 1995-ben egy éven át nem egyeztek meg az IMF-fel. Az volt a baj, hogy az Orbán-kormány nem egy nemzetközileg hiteles program alapján tartott ki igaza mellett, és hogy nyilvánosan bejelentette a szakítást. Ezzel a kormány maradék mozgástere is megszűnt: először visszamarsolt a szigorú 3,8 százalékos 2010-es hiányhoz, amiről lehetett volna alkudozni; majd vissza kellett térnie a 2011-es 3 százalék alatti hiányhoz. (Hacsak nem akar valamennyi nemzetközi szervezettel további gazdasági szabadságharcot vívni.)

A két negatív sokk nemcsak rontotta Magyarország adóssághelyzetét és növelte a ránk nehezedő gazdasági nyomást, hanem a pénzpiaci szereplők között is bizalmatlanságot szült, és visszavetette az országot a legkockázatosabb országok közé, noha ezt a gazdaság számai nem igazolják. Sikerült a nemzetközi szereplők többségét megsértenünk: egyeztetés nélküli kijelentések, döntések, kész tények elé állítás, hatalmi arrogancia.

A politikai hatalomátvétel olajozottsága nem pótolja a folyamatos közigazgatási működést. Már Gyurcsány Ferenc megroppantotta a közigazgatás gerincét, és bevezette az államigazgatás nélküli kormányzást, ahol minden a vezető improvizációjához alkalmazkodott. Ez most folytatódik: a hatalmilag tökéletesen ellenőrzött intézményrendszer közigazgatásilag nem működik. Az igazgatásban belül lévők éppúgy nem tudják, hogy mi fog történni, mit kell tenniük, milyen program szerint, mint a polgárok. A vezető titkát nem osztja meg minisztereivel és államtitkáraival, pártvezető társaival és az országgyűlési képviselőkkel. Mindenki annyit lát, amennyi „rá tartozik”.

Törvénytervezetek és gazdasági programok előállíthatók ügyvédi irodák és nemzetközi/hazai tanácsadó szervezetek szabadcsapataival, de tartós kormányzás így elképzelhetetlen. Magyarország az elmúlt két évszázadban hozzászokott, hogy parlamentjeit, liberális intézményeit, kicsiny civil autonómiáját korlátozzák, alkotmányát átmenetileg felfüggesztik. De ilyenkor a működőképes (párt)állami bürokrácia hagyományos rendszerei vették át az irányítást és nem valamiféle balkáni vagy orosz típusú király/vezér politikai gépezete. A rendkívüli hiperaktivitás ellenére a társadalompolitikai programok és irányítás terén szinte semmi se történt. Nem a kormány irányítja az eseményeket, hanem az események a kormányt.

Az első száz napi kormányzás csalódásai ellenére Orbán nyilvánvalóan megnyeri az önkormányzati választásokat. De minél nagyobb területet foglal el, annál több embert kell „élelmeznie”. Alkata és a politikai hatalom vezérelvű intézményesülése a jelenlegi politika folytatását ígéri: két lépés előre, egy hátra. Reálpolitikai énje és a nagy támogató csoportok vészjelzései talán mégis a megállapodás és a dialógus irányába fordítják.

A kormányzati magatartás az első száz napban nem hűtötte, hanem fűtötte a választói, az állampolgári várakozásokat. A társadalom kétharmada véli úgy, hogy október után kézzelfoghatóan javulni fog a helyzete. Béremelésre várnak a közalkalmazottak – egymás után jelentkeznek a pedagógusok, az egészségügyiek, a tűzoltók, a rendőrök, a katonák –, kompenzációra a nyugdíjasok és érdemi adócsökkentésre, illetve közvetlen költségvetési megrendelésekre a kis- és középvállalkozók. Sok az eszkimó, kevés a fóka.