Mit olvasunk a Népszabadság szept. 17-i, O Wunderland, o Wunderlandcímű, Csider István Zoltán által a tatárszentgyörgyi leszámolás kapcsán elhíresült @rc-kiállításról (anyagunk ITT) írt, a Függelékben teljességében megtalálható cikkben?

"Idén kétszer sok héten át is ránk köszönnek tehát a plakátmagányban ázó éjjelek, aminek a számos hátránya mellett azért van egy előnye is: napról napra megfigyelhető például, hogyan gyűlik a slejm az Alagút melletti, éjjel-nappal nyitva tartó pecsenyésnél embermagasságban az oszlopra drótozott Jobbik-plakáton, és olyankor örül a szív nagyon. Aztán lemossa az eső a cuccot, lehet gyűjteni megint. Egyébként viszont belső zokogás: az egy szem Kétfarkú Kutyák ragaszain kívül a kreativitásnak nyomást sem látni a politikai természetű plakátokon. Ennyire hiányoznának az úgynevezett holdudvarokból a dizájnerek, grafikusok? Ennyire nincs mit mondani? Hol a meszidzs, polgártársak? Hát hol éltek Ti?Mit képzeltek magatokról?"

Értsd: bátorítandó, jó dolog leköpni a Jobbik plakátjait. Ezt ráadásul nem egy pár ember által olvasott anarchista/punk „fanzine” írja, hanem a „mértékadó”, piacvezető Népszabadság. Hiába, a lap csak nem tud elszakadni szabadnépes, a „klerikális reakció” kiirtására uszító hagyományaitól. És ez az „européer”, „haladó” „értelmiség” zászlóshajója...

Függelék: a teljes cikk:

O Wunderland, o Wunderland

Négyévente még a szokottnál is különösebbnek tűnik az Ötvenhatosok terén látható ARC. Négyévente ugyanis (egyelőre) választásokat tartanak Magyarországon, tavasszal és ősszel is teleszemetelik plakátokkal Budapestet és az egész országot a reménybelik. Annyi pénzt feccölnek plakáttervezésbe, nyersanyagba, nyomtatásba és ragasztgatóemberek fizetésébe a haza és az önkormányzatok potenciális vezetői, amennyiből egy közepes méretű afrikai ország, de legalábbis egy komplett magyar megye hetekig járhatna Wellington-bélszínt meg szuflét zabálni egy menő belvárosi étterembe.

Aztán minek?

Idén kétszer sok héten át is ránk köszönnek tehát a plakátmagányban ázó éjjelek, aminek a számos hátránya mellett azért van egy előnye is: napról napra megfigyelhető például, hogyan gyűlik a slejm az Alagút melletti, éjjel-nappal nyitva tartó pecsenyésnél embermagasságban az oszlopra drótozott Jobbik-plakáton, és olyankor örül a szív nagyon. Aztán lemossa az eső a cuccot, lehet gyűjteni megint. Egyébként viszont belső zokogás: az egy szem Kétfarkú Kutyák ragaszain kívül a kreativitásnak nyomást sem látni a politikai természetű plakátokon. Ennyire hiányoznának az úgynevezett holdudvarokból a dizájnerek, grafikusok? Ennyire nincs mit mondani? Hol a meszidzs, polgártársak? Hát hol éltek Ti?Mit képzeltek magatokról?

Állok a téren, az Ötvenhatosokén, nézem Nagygyörgy Zoltán plakátját (Hol élsz Te?, 1. helyezett), valószínűleg valami nagyon egyszerű számítógépes programmal készítette, pixeles gyerekrajz. Zöld lombú fa, piros cserepes ház, a kéményből otthonos füst gomolyog elfelé, stilizált fakerítés, felette zsinórírással: „ez az a ház ahol éltem”, és nem a központozás hiánya tűnik fel, egy kissráctól elnézem, ha nem tudja, hová kell tenni a vesszőt. Hanem a házikó mellett álló, ugyancsak stilizált helységnévtábla.

Tatárszentgyörgy.

Aztán Madai Zsolt szintén nem túl bonyolult ornamentikájú alkotása jön (második helyezett), egy ellipszisre bontott világtérkép, kinyújtott földgömb, minden földrész minden országán átvonul a magyar trikolór, Afrika és Európa egy részét nagy H takarja el. Mertem nagyon álmodni – ez a címe, és az jár a fejemben, milyen forgalma lenne egy ilyen matricának az autósboltokban és/vagy benzinkutakon. A magyar sofőrök humorérzékét valamelyest ismerve: csekély.

Úgy bele vagyunk butulva a béna city lightokba, az óriásplakáton sertéskaraj-akciót hirdetők vizuális terrorjába, hogy a kevesek, akik még figyelnek, minden, kicsit is jópofa ötletnek tudnak örülni. Talán ezért, hogy a téren a legtöbb plakát előtt kuncogást, kacajt, hahotát hallok. Van pár kivétel azért: Jelasity Péter plakátja előtt negyvenes nő álldogál, bámulja, körbenéz, mintha segítséget várna, nem érti. „Anyádba”, áll a plakáton, a nő arcán, hogy akkor így ezt most hogy és miért. Nem segítek.

A velőig hatoló csend, amelyet csak a 30-as busz olykori zaja tör meg, talán a Te is tehetsz a szegénység ellen! kategória plakátjai előtt a legnagyobb, és tényleg, itt még az is elszégyelli magát, aki sosem mulaszt el a tavalyi, gyűrött és koszlott Fedél Nélkült lobogtató hajléktalanjának adni pár forintot, cigit, ilyesmit, a szokott buszmegállóban. Csepel Sziget a címe Nagy Gergely munkájának, amely elsőre lehetne akár szimpla hányatláttunkmár szociofotó, az erdőben valahogy összetákolt hómleszkalyiba előtt alsógatyában álldogáló házigazda viseltes arcára fókuszáló szívszaggató portré; a csavar az alsó sávban keresendő. Hosszanti csíkban a nyári fesztiválok hetijegyére emlékeztető karszalag, rajta: Csepel Sziget – OTTAL-VÓS. Vagy ott van Raffai Péter és Drahos Zsolt plakátja, amely első lett ugyanebben a kategóriában. Egy budapesti téren ősz szakállú hajléktalan öreg üldögél, kezében tábla, 20 Ft-ért semmibe vehetsz. A címe Fair Deal.

Azokra is gondoltak az ARC szervezői, akik olykor azért tartanának némi szünetet a meghatódásban, szörnyülködésben, önkritikában és egyáltalán: a hümmögésben. Külön óriásplakátra gyűjtötték azokat a kisplakátokat, amelyek a népszerű közösségi portál, a Facebook kapcsán születtek, és bEUgrottunk gyűjtőcímmel, muhaha, EU-s viccesek is láthatók. A No More Cigi kategória is kellemes ésmorfondírozós perceket kínál, nem beszélve az Év kulturális plakátjairól, amelyek kivétel nélkül zseniálisak (megosztott első helyezettek: Hegedűs László, Markulik Balázs, Tóth Andrej).

Mégis mindig visszatérek a Hol élsz Te? kategória képeihez, nem hagynak nyugodni. A kvintesszenciát Nagyiványi Márton, Bazsinka István és Pákozd Gergely plakátjában találom: Nagy-Magyarország alakú autóillatosító himbálódzik egy szélvédő előtt, Wunderbaum helyett Wunderland felirattal, az illatmegjelölésnél pedig Sour Grapes szerepel. Ezt se kapkodnák az autósboltban. Választást se lehetne vele nyerni, nyilván.