A Jobbik által, az LMP-Fidesz-MSZP által kizárt HVIM helyére és azzal összhangban delegált szervezet rámutat annak fontosságára, hogy alkotmányozni legitim módon csak szuverén országban lehet, mert különben minden változtatás óhatatlanul a szuverenitás bitorlójának érdekeit szolgálja. Először tehát tisztázni kell a jelenlegi helyzetet. A magyar nemzet érdekeit szem előtt tartva elengedhetetlen, hogy valóban a jogfolytonosság elve mentén kezdődjön meg az alkotmányozás - mutat rá a kétségkívül drámai hangvételű beadvány.
Örökség Őrzői Egyesületnek a beadványa (PDF):
A „széleskörű társadalmi-szakmai együttműködés” jegyében ez úton küldjük véleményünket és javaslatunkat az új Alkotmányról az Ország-gyűlés Alkotmány-előkészítő eseti bizottságának. A folyamatban lévő Alkotmány-előkészítő munka kapcsán elengedhetetlenek tartjuk az alábbi történeti alapú elvi megfontolások figyelembe vételét. Ezek nélkül legitim alkotmányozási folyamatról nem lehet szó, illetve megfordítva, ezek érdemben történő figyelembe vételét követően tartjuk egyáltalán felvethetőnek a további részletekbe menő munka e vonatkozásban történő megkezdését.
A LEGITIM ALKOTMÁNYOZÁS ELŐFELTÉTELEIRŐL:
MAGYARORSZÁG SZUVERENITÁSA
Magyarország helyzetét 1945-től napjainkig kevesen értékelik és értelmezik helyesen. A kommunistákról nem érdemes – e helyen – beszélni, hiszen számukra Hazánk és Nemzetünk meggyalázott volta jelentette a „szocializmus felépítésének” bázisát. Azonban sajnálattal állapítható meg, hogy a politikai összefüggéseket egyébként érteni látszó, jó érzésű felnőtt és érett emberek körében is milyen torz nézetek tenyésznek. Ezek tömkelegéből ki kell emelnünk egyet.
A szélsőséges kommunisták kivételével ma mindenki arról beszél, hogy 1945-től 1991 közepéig Magyarország szovjet megszállás alatt állt; némelyek – óvatosabban – csak szovjet katonai jelenlétről mernek–szeretnek nyilatkozni. Ezzel azonban mi nem érhetjük be. Az elgondol-ható legkeményebb határozottsággal ki kell mondanunk és ki is mondjuk, hogy: Magyarország egésze 1945. április 1-jétől 1991. június 30-án 24 óráig ELLENSÉGES KATONAI MEGSZÁLLÁS ALATT ÁLLT. „Ellenséges” – ezen van a hangsúly! Nem „idegen” katonai jelenlétről volt szó, ha-nem a legádázabb ellenség ellenséges és rémuralmat megvalósító meg-szállásáról, hazánknak az ellenség által történő leigázásáról.
Az ellenséges szovjet erők ellenséges alapokon nyugvó megszálló jelenléte – mint olyan – nem minősíthető, de ennek a vitathatatlan ténynek olyan vonzatai voltak, s vannak még ma is, amelyekről – ha röviden is – szólnunk kell. Az ellenséges megszállás a hatalom törvénytelen bitorlását jelentette, amelyhez politikai–történeti szemetek asszisztáltak – szolgák és bábok szerepében, az államhatalom és az államigazgatás képviselőinek hazudva magukat. Egy ellenséges megszállás alatt álló ország, amelynek minden mozdulatát az ellenséges megszállók határozták meg és írták elő: semmiféle érvényes szerződést és megállapodást nem köthetett, nem készíthetett „alkotmányt”, mert ennek csak a szuverenitás lehetett volna az alapja, viszont az ellenséges megszállás alatt álló és az ellenséges megszállók által meghatározott ország nem lehet szuverén. Magyarországnak – az ellenséges megszállást követően – az ország határain belül – nem volt és nem is lehetett törvényes kormánya, sőt – ezt is ki kell mondanunk! – tulajdonképpen semmiféle kormánynak nevezhető kormánya nem volt. Nem volt – az ország határain belül – igazi Országgyűlése sem, igazi államfője sem.
Ennek megfelelően a szerződések vagy az újonnan kreált úgynevezett „alkotmány” – mint megjegyeztük – semmiféle érvénnyel nem bírhattak, vagyis sem akkor nem voltak szerződéseknek vagy alkotmány-nak tekinthetők, sem pedig ma – visszatekintve – nem mondhatók azoknak. E tekintetben az úgynevezett „alkotmány” mellett elsősorban magát az úgynevezett „fegyverszüneti egyezményt” kell megemlítenünk, amely – a fentebb elmondottak értelmében – semmiképpen nem minősíthető érvényes szerződésnek, sőt még érvénytelennek sem, mert az érvénytelenség ilyen fokára a közönséges érvénytelenség vonatkoztatása a legképtelenebb eufémizmus lenne.
Az ellenséges megszállás ott és akkor kezdődött, amikor a szovjet csapatok betörve megvetették a lábukat. Bestiális jelenlétükről már sokan és sokfélét megírtak, így ezekre itt nem térünk ki. Az ország teljes megszállása 1945. április 4. és 10. között perfektuálódhatott, de fogadjuk el a „hivatalos” véleményt, – április 4-ét. Az ország történetének az első teljesen egyértelmű gyásznapja ez volt. Ehhez képest a mohácsi csatavesztés és a török hódoltság kezdete – bár azok is katasztrófák voltak – jelentőségükben elenyésznek. Ott is az ellenség diadalmaskodott, de olyan ellenség, amely – ha valami merőben idegent is képviselt – alapvetően nem Isten- és emberellenes idegenséget, mint ahogy azt a szovjet és kommunista ellenség tette, a legterrorisztikusabb módon és eszközökkel.
A trianoni békekényszer is végletesen jogtalan volt – és teljesen igazságtalan –, de ott és akkor mégiscsak törvényes jogosítványokkal rendelkező, tisztes és kvalifikált politikusok voltak jelen, s megtört szívvel engedve a kényszernek írták alá e szégyenletes „békeszerző-dést”. Az úgynevezett párizsi békekötés” – még a trianonihoz képest is – egészen „más” volt; Magyarországon ugyanis – mint már megjegyeztük – tulajdonképpen nem volt kormány, nem volt parlament és nem volt államfő, mert az, ami volt, annyi joggal sem rendelkezett, mint azok, akik egy kocsmában részegen „átveszik a hatalmat”. Az ellenség által bársonyszékbe ültetett (1919-es) bolsevista gonosztevők és az el-lenséggel kollaboráló, hazaáruló lakájaik nem rendelkeztek semmiféle igazi jogosítvánnyal ahhoz, hogy békét köthessenek, s az ellenség olyan ellenség volt, amelyikkel egyáltalán nem is lehetett volna soha békét kötni: a bolsevisztiko-kommunista szovjet uralommal egy törvényesen működő magyar állam sem köthetett volna békét; az angolokkal és az amerikaiakkal talán – messzemenő fenntartások mellett – igen, de a szovjetekkel sohasem.
Magyarország törvényesen megválasztott vagy kinevezett államférfiait a Szovjetunió szövetségesei – mint „háborús bűnösöket” – átadták a szovjetek által bitorolt hatalom magyarországi – magyarnak semmiképpen nem nevezhető – ágenseinek. A „népbíróságok” – természetesen – nem voltak bíróságok, hanem a terrorgépezet legeslegaljasabb és legvisszataszítóbb teratómái. A törvényes magyar államférfiak sokaságát gyilkolták meg, – mert a kivégzést törvényesen elítélteken szokták végrehajtani, s itt törvényes vagy bármiféle elítélésről szó sem lehetett, mert ahhoz igazi bíróságra lett volna szükség.
Magyarországon nem egyszerű jogtalanságok vagy törvénysértések történtek, mert a törvénysértéshez valamilyen törvényes keret legalábbis elvi meglétére van szükség. Az igazi törvényességet Magyarországon az ellenség, s az ellenségnél is förtelmesebb kiszolgálóik elsüllyesztették, s amit a helyére tettek, annak semmiféle törvényhez és törvényességhez még a legcsekélyebb köze sem volt.
Az 1956-os szabadságfelkelés és szabadságharc ellen az állítólagosan „megbékélt” ellenség ismét nyíltan hadba szállt. Voltak és vannak, akiknek még ezek után sem nyílt ki a szemük, vagy ha mégis, akkor nem eléggé.
Magyarország – 1988 és 1989 forrongó belső mozgásain át – elérkezett 1990-hez, az úgynevezett „rendszerváltozás” évéhez. Nem tehető kérdésessé, hogy valóban történtek változások, de az, hogy a rendszer igazán nem változott meg – bizonyos. Ha – jelképesen – 180 fokosnak tekinthető a totális rendszerváltozás mint fordulat, akkor a változás 45 fokos nyolcadfordulatnak sem minősíthető, inkább csak 30 fokos tizenketted fordulatról lehetne beszélni. Ennyi változás talán valóban történt, mégpedig a „rendszerben”, több nem, de erre 1990-ben még nem is volt meg a lehetőség, hiszen még mindig ellenséges katonai megszállás alatt állt az ország. Több, mint egy évvel a „szabad választások” után hagyták csak el Magyarországot az ellenséges megszálló csapatok. Addigra már belülről is biztosították azt, hogy igazi és jelentős, a nemzeti szuverenitást megalapozó rendszerváltozás ne mehessen végbe. Így az 1990 utáni parlamentnek sem volt semmiféle igazi legitimitása, hiszen az ellenséges megszállás által biztosított kommunista rendszer szukcesszióján alapult.
Hazánk és nemzetünk csak akkor kerülhet olyan helyzetbe, hogy itt egy tényleges és teljes rendszerváltozás legyen, vagy a törvényes történelmi Alkotmány helyreállítható legyen, ha az Országgyűlés és kormány abszolúte elhatárolódik elődeitől, ami egyébként előfeltétele lenne annak, hogy de facto, de iure és de veritate egyértelműen Ország-gyűlésnek és kormánynak legyenek tekinthetők e szervek, nem automatikusan, mert a választások a megszálltságtól való időbeni eltávolodásból következően még nem válnak igazán legitimmé, csakis akkor, ha – megismételve – abszolúte elhatárolódnak elődeiktől. Ius ex iniuria non procreatur. ’Jogtalanság nem eredményezhet jogszerűséget’.
Az ellenséggel kötött szövetségtől és e szövetség létrehozóitól való elhatárolódás meg nem tétele miatt nem lehet igazi és végigvitt rend-szerváltozásról beszélni, ami alapja lenne az Alkotmány újralegitimálá-sának. Az ellenséges megszállókkal együttműködők, a kollaboránsok az általánosan hivatalos megítélés szerint nem tekinthetők ellenségnek; ellenségnek – még ma is az ellenséggel szembeszállókat tekintik. Az ellenséghez – a lehető legalávalóbb és legádázabb ellenséghez – való átállás, az ellenséggel szembeszállók hátbatámadása még ma is politikai érdem, – az általánosnak tekinthető hivatalos megítélés szerint. Az ellenségnek emelt emlékművek előtti hódoló megjelenés és koszorúzás még ma is bevett és hivatalos aktus. Az „ellenállóknak” (értsd: az ellenség oldalán az ellenséggel harcolók alattomos hátbatámadóinak) a „tisztelete” – még ma is úgyszólván kötelező.
A világot irányító erők ma is kötelezik Magyarország hivatalos politikájának alakítóit, hogy az antikommunizmust erősen limitálják – a kommunisták és „volt-kommunisták” nem kis örömére –, viszont a vélt vagy valóságos jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ellen lépjenek fel, méghozzá a lehető legkeményebben.
Egy ország és az országban élő nemzet szuverenitásáról csak akkor lehet beszélni, ha azt idegen és kényszerítő erők nem határozhatják meg. Különösen érvényes ez az idegen és ellenséges erők kényszerítően meghatározó szerepével kapcsolatban. Magyarország több mint negyvenhat éven át ellenséges megszállás alatt állt. Magyarország egészen a Szovjetunió megszűntéig a Szovjetunió érdekszférájához tartozott, ezt követően a Független Államok Közösségének az érdekszférájából automatikusan nem került ki, s ha a Szovjetuniót – bármiféle néven – restaurálnák, Magyarország újból ehhez az érdekszférához tartoznék.
Magyarország 1990 tavasza óta – a Szovjetuniótól való teljes eloldódás nélkül – a nyugati országok, különösképpen az Egyesült Álla-mok, egyszóval a globalokrácia gazdasági befolyása éspedig keményen meghatározó erejű befolyása alá került. A nyugati országok és az Egye-sült Államok viszont – a lehető legerősebben – (titkos erők) befolyása alatt állnak (egészen más módon, de ugyanazon erők befolyása alatt, mint a Szovjetunió). A globalokrácia erői és ezek magyarországi ágensei magukénak tudják a jelenlegi baloldali politikai ellenzéket – s főként a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon keresztül –, befolyásuk alatt tudják tartani a kormánykoalíciót és magát a kormányt is. A kormánykoalíció pártjainak a soraiban és a kvázijobboldali ellenzék körében, valamint a függetlenek között vannak, akik elutasítják ezeket a nemzetellenes befolyásokat, sőt megkísérelnek szembehelyezkedni azokkal. Ezen erők komolyabb térnyerése vezethetne el Magyarország szuverenitásának helyreállításáig, ami a legitim alkotmányozás elengedhetetlen előfeltétele.
A szuverenitás eléréséig hosszú utat kell bejárni. Olyan utat, amely javarészt harcnak, küzdelemnek tekinthető. A szuverenitás helyreállítása és megvalósítása, majd ezt követően megszilárdítása – szimbolikusan – 180 fokos fordulatot kell, hogy jelentsen az 1990-es választást közvetlenül megelőző időszakhoz, és több mint 150 fokos fordulatot a jelenlegi helyzethez képest. Ez az ellenséges megszállás előtti helyzet – ha akárcsak pillanatokig tartó – de iure helyreállítását is implikálja. Erről a bázisról lehetne megindítani az ország restaurációját a maga teljességében. Ezt viszont meg kell előznie az államhatalom és állam-igazgatás öntörvényesítésének, ami az ellenséges megszállás és az ellenséges indítékú gazdasági megszállás összes konzekvenciájával való végleges és deklaratív szakítással venné kezdetét. Ehhez a hatályos „alkotmányosság” és „törvényesség” eszközeivel is el lehetne jutni. Addig mindent el kell követni annak érdekében – bármilyen szerények is az eszközeink és a lehetőségeink –, hogy Magyarországon is, de Európában és az egész világon megerősödjenek az alapvető erkölcsi, emberi és nemzeti értékek.
Budapest, 2010. szeptember 29.
Dr. Baranyi Tibor Imre, az Örökség Őrzői Egyesület nevében
(Szent Korona Rádió)
Kommentáld!