A kiváló russzista sorra veszi, mi tette lehetővé a putyini „irányított demokrácia” kialakítását, milyen stációi voltak a folyamatnak, és hogyan is néz ki működés közben maga az új szisztéma. Szilágyi írása akkor született, amikor az új magyar kormány még csak néhány hete regnált, de már túlestünk a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatán (nenyi), a fülkés forradalmárok ideológiai–politikai alapvetésén. Szerzőnknek kétsége sincs afelől, hogy az oroszországihoz sok tekintetben hasonló rendszer kialakításán munkálkodik az új magyar kormány, de írása elsősorban a már keleten megvalósult rend jellemzőit veszi sorra, és a nálunk formálódóra csak utal, az összehasonlítással csínján bánik. Okkal–joggal volt visszafogott, és nevezte a politikai centrumot „mérsékelten populistának”, hiszen júniusban még sokkal kevesebbet tudhattunk, mint most.

Ám az Orbán Viktor vezette új hatalom azóta is „elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül” menetel „forradalmi” céljai megvalósítása felé. Bő száz nap alatt a mennyiség átváltott minőségbe, a vektorok egy irányba mutatnak. Éppúgy, ahogyan a képviselők a nenyi-ben ünnepélyesen, közérthetően és vészjóslóan fogadalmat tettek rá: „A magyar nemzet e történelmi tettével [az április választással – Z. Zs.] arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja építeni a nemzeti együttműködés rendszerét.”

Egy politikai rendszer valódi jellegét értelemszerűen nem az uralmon lévők önképe vagy a köznek szánt szavai adják meg, sokkal inkább a tetteik. Vannak őszintébb és kevésbé őszintébb hatalmak. Augustus principátusa színleg a köztársaság értékeinek a védelmére jött létre, ahogy kezdetben Napóleon is erről szónokolt. Rákosi eleinte a demokráciát féltette – szavakban; ám diktatúrát épített – tettleg. Putyin hozzájuk képest őszintébb volt, soha nem titkolta törekvését a demokrácia államosítására és egyeduralmi ambícióit.

Orbán Viktor óvatosabb, a „jogállamiság helyreállításáról” beszél, miközben ennek az ellenkezőjén buzgólkodik. Elég tapasztalt politikus ahhoz, hogy tudja, a látszat a politikában sokszor fontosabb, mint a valóság. Az oligarchák megrendszabályozásával büszkélkedik, s közben egy társaságban mutatkozik Csányi Sándorral, Demján Sándorral és Széles Gáborral, valamint kormányának tagjai között találhatók olyan nagyvállalkozók, mint Fellegi Tamás, Martonyi János, Pintér Sándor. Ha a nemzetközi szervezetek nem lépnek közbe, felmentést ad a bankadó alól Járai Zsigmond biztosítójának. Hatalma kiteljesítését és korlátlanságát a magyar miniszterelnök a nép egységes akaratával azonosítja, s történelmi szükségszerűségnek tekinti. Igaz, ami igaz, a nép egyelőre tényleg nem berzenkedik ellene, sőt.

Szilágyi cikkéhez Nyikolaj Petrov orosz politológus ad sorvezetőt, aki megállapítja: „ami Putyin két elnöki ideje alatt bekövetkezett, egyetlen következetes és céltudatos törekvéssel jellemezhető: sikerült jelentős mértékben meggyöngíteni minden létező intézményt, az elnöki hatalom intézményét kivéve”. A hatalom centrumában Magyarországon 1990 óta a kormányfő áll, csakhogy az utóbbi hónapok jogalkotása és személyi döntései alapján egyre korlátlanabbul.

Nemrég divatba jött nálunk is azt hinni (nem is csak fideszes körökben), hogy a hatékony (a jó) kormányzást leginkább a demokrácia intézményei, a fékek és ellensúlyok kidekázott rendszere, a hatalommegosztás gyakorlata korlátozzák. Sok bába közt elvész a közjó – vélik egyre többen. Olyannyira erős e hit, hogy éppenséggel a közelebbről meg nem nevezett hatékonyság istenítése, az erős állam, a rend és biztonság iránti igény (közérzület) teszi lehetővé a rendszerváltás során kialakult liberális demokrácia zokszó nélküli illiberálissá alakítását. Elég gyorsan elfeledtük, hogy a Kádár-rendszer hetvenes–nyolcvanas éveinek problémái nem csak korrigálható „válságjelenségek” voltak, hanem a rendszer eredendő életképtelenségét bizonyították.

Szilágyi írása azért is fontos, mert megmutatja, hogy az illiberális vagy „túlirányított demokrácia” hatékonyságmítosza csak addig tartható fenn, amíg a rendszer külső többletforrásokra építhet. Ez Oroszország esetében a külpiacon haszonnal értékesíthető nyersanyagtartalék. Csakhogy Magyarország esetében sehol se látni a vastartalékot, rejtett erőforrást. Szerzőnk szerint így nálunk csakis „a politikai és ideológiai ráfordítás fokozásával” lehet a rendszert átalakítani és működtetni. Ha ez így történne (és – mondom én – egyelőre nem tapasztalni ellentétes jeleket), „ez a demokrácia olyan fokú szűkítéséhez fog vezetni, amelyhez képest Oroszország hamarosan az irányított demokrácia legvidámabb barakkjának tűnhet fel”.

A 2000-ben közölt írás talán legérdekesebb, a Magyar Narancsban nem közölt része, amelyik azzal foglakozik, hogy miből fakad a „túlirányított demokrácia” legnagyobb gyengéje, miért nem is annyira hatékony a rendszer, mint azt sokan látni szeretnék. Ez pedig a visszacsatolási mechanizmusok gyöngesége, illetve hiánya, amik hangsúlyos jelenléte a második világháború után létrejött liberális demokráciák alapjellemzője, és lényegében a mi harmadik köztársaságunkból sem hiányzott. Itt nem csak arról van szó, hogy a végrehajtó hatalomnak „intézményes” ellensúlyai, fékjei vannak (pl. pl. bíróságok, alkotmánybíráskodás, politikai pártok, civil társadalom, szabad sajtó stb.), amelyek kordában tartják a kormányt – noha semmi szívderítő nincs abban, hogy ezeknek az intézményeknek a kiüresítése folyik (Schmitt Pál elnökké ütése, az Alkotmánybíróság pártos feltöltése, a nemzeti szuper médiahatóság létrehozása, a közmédiák megszállása, a választási szabályainak és az alkotmánynak a Fidesz érdekei szerinti átírása stb.). A visszacsatolás erőtlensége, hiánya nem csak az országra, de magára a hatalomra is veszélyes. Hogy a bűvszónál, a hatékonyságnál maradjunk: rontja a hatékonyságát.

Szilágyi szerint az egyszemélyi vezető kezében összpontosuló végrehajtó hatalom, amelyik kikapcsolja a független intézményeket, nagymértékben ki van szolgáltatva a tudatlanságból, felkészületlenségből, önelégültségből, túlteljesítő buzgalomból, hatalmi arroganciából fakadó „hülyeségnek” és a minden rendű és rangú „hülyéknek”. Őket nevezte Illyés Gyula magánszorgalmú kutyáknak. Az efféle személyeket „az ellenőrizetlen hatalom az ő különleges elvárásaival […] és különleges korrupciós lehetőségeivel úgy vonzza, mint a mágnes” – írja Szilágyi Ákos. És hát már most látni, kik is az új hatalom karakteres vagy potenciális „hülyéi” (lásd mások mellett Hoffmann Rózsát, Pintér Sándort, Semjén Zsoltot, Schmitt Pált), miféle ordító „hülyeségekre” képes (lásd pl. a nenyit, az I. Nemzeti Tanévnyitót) a gyengén kontrollált kormány, márpedig eddig (a pénzügyi válság mellett) egyelőre ők okozták a legtöbb kellemetlenséget a centrális erőtérnek, nem pedig az ellenzék vagy a civil társadalom.

De mi tudná korlátozni, visszafogni a végrehajtó hatalom számára is kínos, önsorsrontó „hülyeséget”? Szilágyi Ákos három visszacsatoló mechanizmust azonosít: a független tömegmédiumokat, a független parlamentet és a szabad választásokat. Éppen azokat a demokratikus instanciákat, amelyek degradálásán új kormányunk fáradságot nem ismerve serénykedik, nem számolva azzal, hogy mindezzel valójában saját legitimitását, túlélési esélyeit gyengíti.

A Kaczyński ikrek sok tekintetben hasonló illiberális rendszer kiépítésére törekedtek Lengyelországban, mint most nálunk Orbán Fidesze. A demokrácia sokszereplős társasjátékát egyre inkább magánszámmá kívánták változtatni. Esztelenül mohó kormányuk nem élte meg a két évet. Igaz, nekik nem volt kétharmaduk a Szejmben, de mégsem ez, hanem saját „hülyeségük” és „hülyéik” buktatták meg őket. Kormányunk és az országunk jól teszi tehát, ha nem csak Moszkvára, de Varsóra is figyel.

(2000, 2010. július–augusztus)

Zádori Zsolt

hvg