Ezen persze nincs is mit csodálkozni, mivel az Orbán - Pintér kettős két hét alatt rendet csinált itt is.
A fákat, szokott módon, térdmagasságban vágták ki. A csonkok ott éktelenkednek a temető bevezető útjának két oldalán. A fatolvajok, munkakezdés előtt, gondosan kilőtték a terepet megvilágító lámpatestet, a fák alatt lévő keresztekre azonban már nem ügyeltek. Egy síremlék megrongálódott.
A temetőihez hasonló csonkok meredeznek szerte a falu határában mindenfelé: ártéten, utak mellett, hajdani kiserdőkben is: a mélyszegénység, a rossz közbiztonság, a primitív cigánybűnözés közös mementói.
De most már bent a községben is fogynak a fák! A nyolcvanéves, egyedül élő Veca néni meséli, hogy a házával szemben nemrég már fényes nappal, délidőben is vágták az utat szegélyező fákat, és senki sem szólt, nem intézkedett.
— Nézzék meg a kerteket is! — teszi hozzá. — Alig-alig látni már gyümölcsfákat. Én még őrizgetek itt a kertemben két diót, de ki tudja, meddig marad meg...
Az eszement mértékű fakivágás persze csak az egyik árulkodó jegye a tiszabői közállapotoknak. Nemrég arról is hírt adhattunk, hogy immár temetői síremlékeket törtek ki a gátlástalan, lealjasodott elősködők, a bennük lévő betonvas hasznosítása céljából, s aki végigmegy a falu főutcáján, az újdonságot láthat. Az egykor szebb napokat látott eszpresszónak eddig csak a kitört, "megvakult" kirakatablakait fotózhattuk elborzadva, míg újabban már az ablakok hatalmas vaskereteit is kitépték, kibontották a falból: az épület — és a falu — lepusztulása immár új szakaszába lépett.
Számosan beszéltek már arról, hogy elképzelhetetlen méreteket öltött a településen a besurranó tolvajlás, az éjszakai lopás, és a hozzájuk kapcsolódó alkalmi erőszak. Helybeli, névtelenséget kérő lakó meséli, hogy éjfél felé nem nyugovóra tér, hanem rendre inkább megélénkül a falu. Kettesével-hármasával indulnak lopni a fekete retkek, a maradék magyarok és a néhány tisztességgel élni kívánó cigány is viszont behúzódikk a házaikba, mert félnek, s még a kutya egyértelmű jelzésére sem mernek előjönni.
Nem úgy a nyolcvanegy éves Veca néni — özvegy Péntek Lajosné —, aki bizony nem átall még beszólni sem az éjszakai jövő-menő cigánybűnözőknek.
— Nem félek én ezektől! — fortyan a firtató kérdésre. — Itt szoktam állni a ház sarkánál, innen figyelem őket — mutatja.
A Tiszabőn szintén egyedül elő testvéréhez, a hetvenhárom éves Terike nénihez, nemrég mentek be egy éjjelen a tetvesek. Tíz tyúkja és egy kakasa bánta az idős asszonynak a látogatást.
— Hallottam, hogy nagyon hajt, ugat a kutya, de mit tehettem volna...? Maradt még egy disznóm, egy süldő, de már rettegek, hogy mikor viszik el azt is. Nem lesz már jószág, nem tart a faluban senki, a lopások miatt. De mondja meg, hogy éljünk így meg, ezekből a nevetséges kis nyugdíjakból?! Pedig csinálnám én, nem szorulnék másra. Szorgalmas parasztasszony voltam világéletemben.
És mutatja, hogy merről jöttek be a falut letaroló sáskák. Hiába vannak bekerítve a porták az utcai front felől, hátul, a kerteknél, szinte sehol sincsenek már kerítések. Rég feltüzelték, vagy letiporták azokat, így semmi sem állja a retkek útját.
Néhány éve polgárőrség is működik már Tiszabőn, de hogy minek ??? Most, hogy az önkormányzatok által működtetett településőrségek anyagi forrásait elapasztotta a központi költségvetés, magukra maradtak a bői polgárőrök is. Saját kocsival, saját költségen, a saját szabadidejükben próbálnak tenni valamit a közbiztonságért, a község lakóinak kiszolgáltatott részéért ahelyett, hogy az impotens likudista kormány csendőrőrsöt létesítene a faluban, akik módszeresen tudnák kezelésbe venni a cigánykérdést és ami meg is oldódna pár határozott fellépésüket követően.
— Huszonegyen vagyunk — sorolja Menyhárt László, a polgárőrség vezetője. — És egyre gyarapszik a számunk. A rendőrséggel összefogva működünk, az ő munkájukat segítjük, de önállóan is járőrözünk. Anyagiak híján azonban csak korlátozottak a lehetőségeink.
Bélay Zsuzsanna friss felvételes a polgárőrségben. Azt mondja, a belépésre a bűncselekmények tűrhetetlen és reménytelen elszaporodása ösztönözte elsősorban. Közösen, teszi hozzá, talán jobban sikerülhet megőrizni a még megmaradt értékeket, mintha mindenki külön próbálkozna.
— Biztosan tudom és érzem, hogy egyre jobban figyelnek ránk a faluban. Különösen a gyengébb, kiszolgáltatottabb, egyedülálló öregek, azaz a még megmaradt magyarok. És tudom azt is, hogy már a másik oldalon, a tolvaj bandák is számolnak velünk. Már figyelik az autónkat, a mozgásunkat és tartanak tőlünk.
— Az azért furcsa, hogy ennyi minden történik éjjelente a faluban és mégsem lát, mégsem hall senki semmit...
— Mindenki lát és mindenki hall itt mindent, de nagyon félnek az emberek — vág közbe a friss felvételes. — A fenyegetések miatt azonban senki nem mer beszélni. Bennünket, polgárőröket is rendszeresen fenyegetnek. Különösen a vezetőnk kapja meg rendesen a magáét. Persze csak szóban...
A Szomszédok Egymásért mozgalom elindítása már a polgárőrökhöz kötődik Tiszabőn. Lassan majd' negyven helybéli házra van kitéve a tábla, zömmel idős, egyedül élő emberekére, hogy a polgárőrség megfigyelése alatt áll. Ezeket a portákat minden éjjel legalább egyszer körbejárják a szolgálatos polgárőrök és az erről szóló pár soros cetlit a háziak rendre ott találják reggel a postaládáikban.
— Jó tudni, hogy legalább valaki ügyel ránk — bólogat Terike néni, miközben tétován néz szét az egykor virágzó, mára erősen megkopott portáján: az életén.
Lassacskán elfogynak az erdők a tiszabői hátárból
A Tiszabő környéki — alaposan lerabolt — erdők döntően a Közép-Tiszavidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (Kötikövizig), a Nagykunsági Erdészeti- és Faipari Rt. (NEFAG), valamint a Hortobágyi Nemzeti Park tulajdonában vannak. A legnagyobb károkat is ez a három cég volt kénytelen elszenvedni az elmúlt években.
A NEFAG Rt.-nek mára gyakorlatilag elfogytak az erdői a tiszabői területen. A fa túlnyomó részét a cigánybűnözők ellopták, a maradékot pedig, a tulajdonos termelte le, még az utolsó pillanatban, kármentési céllal. 2005-2006 telén egy 76 éves, ártéri tölgyes esett áldozatul ilyen módon. Az erdőgazdaság 4 hektárjáról 350, a Nemzeti Park és a Kötikövizig összesen 4 hektárjáról pedig 400 köbméter, több tízmillió forint értékű, értékes fát vágott ki az emberiség pestiseként élősködő népség. 2008-ban egy 6.3 hektáros, 49 éves, másik tölgyerdő esett áldozatul ugyanilyen módon. A fa nyolcvan százalékát vitték el a tolvajok, a maradék jutott a tulajdonosnak.
Ha fogyóban is az erdő, a tiszabői korcsok nem jönnek zavarba. Horváth Attila, a NEFAG fahasználati ágazatvezetője elmondta: most a kunhegyesi erdőket támadják, a nyomok legalábbis egyértelműen Tiszabő felől vezetnek a tetthelyekhez. Fejes Lőrinc, a Kötikövizig illetékes szakaszmérnökség-vezetője szerint a tolvajok között nemcsak biciklin rőzsét toló amatőrök vannak ám, hanem gépesített, terepjárműveket használó profi cigánybűnözők is, akiket rendkívül nehéz megcsípni. A vízügy erdeit mindig a megközelíthetőségtől függően dézsmálják. A hullámtér most nem járható, így az úgynevezett mentett oldali területeket pusztítják végig az élősködők. Évente sok százezer forintos kár, sok-sok hiábavaló feljelentés, és majd' ugyanannyi eredménytelen nyomozás a mérlegük, hála a pintéri és az előző rezsiom impotens és gyáva rendőrségének és a cionista háttérhatalom által megkövetelt, a magyarság elsorvasztásában érdekelt cigányfajvédő politikai akaratnak.
Tiszabő sajnos elveszett. Megoldás talán az lehetne, hogy a maradék magyarokat el kellene onnan költöztetni és az egész falut szögesdróttal, őrtornyokkal körülvenni és lehetne Jász-Nagykun-Szolnok megye első közrendvédelmi telepe. A cigánybűnözők gyönyörködjenek egymásban és oldják meg a megélhetésüket.
(Szoljon nyomán Szent Korona Rádió)
Kommentáld!